Kalóztalp alatt / Újra aszfalt ragad / Good bye, Eviota!
Ezen a reggelen végre nem a hajó motorzajára ébredtünk. A kikötőben (óra szerint) korán kezdődik az élet, a kirándulóhajók személyzete takarít és készíti elő az ellátmányt az aznapi úthoz, a parton is gyülekeznek a tengerre vágyók. Mi is pakolunk, de kifelé. Nem is megy olyan gyorsan, az élelmiszerkészletünkből jelentős mennyiségben maradtak konzervek, kicsit túl lettünk biztosítva, de legalább a következő napokban, jórészt úton, nem kell bolt után kutatni. A tengeren végig zsákokba gyűjtöttük a szemetet, hulladékot, nézem a „nagy termést”. Igaz, tízen voltunk és legalább nem a vízi állatokat tömtük mindenfélével, de akkor sem jó érzés látni…
Átadjuk/átveszik a hajót, nem ugyanaz a fickó, aki induláskor jött (ő most is az indulási oldalon van, a mellettünk parkoló hajóba lép be egy idősebb házaspárhoz, rólunk látszólag nem vesz tudomást), hanem két másik. A bérelt ruhákat is leadjuk, sehol nem problémáznak amiatt, ha eltört, elszakadt, majd kijavítják, amit lehet és ha olyan jellegű, utólag benyújtják a számlát. Jó néhány forduló, amíg mindent kiviszünk a partra. Ráadásul osztozni is kell néhány a dolgon, a fiatalok északra mennek néhány napra, mi pedig délnek vesszük az irányt. 
Két autóval vagyunk heten, a csomagoktól alig férünk, a Nagy Falban (igazi kínai terepjáró, kicsit emlékeztet valamelyik európaira) a negyedik utas két hűtőtáska.
Ráérős napunk van, a közelben fogunk kempingezni (Cape Hillsborough, ha igaz). Ez nem is baj, mert majdnem dél, mire elindulunk. Az út mellett sok helyen gyümölcsöket árulnak, fel is tankolunk mangóval és licsivel. Aztán egy helyen megállunk a tenger partján és ebéd gyanánt a jó részét be is termeljük. 
Valahogy egészen más íze van, mint amit megszoktunk. A körülmények is nyilván hozzáteszik a magukét (jó levegő, jó társaság, szabadság). Ismerkedünk a vidéki építészettel, nem egészen tudom azonosítani a helyet, tanyavilágnak nagy falunak kicsi, de van játszótér és nyilvános WC is. Teszünk egy kört a Conway Beachen, még sétálunk egyet a vízparton és megyünk is tovább. Egy folyóhoz érünk, ahol nincs kikötő, csak egy nagy parkoló, utánfutóról engedi be a csónakot a vízbe egy rámpáról, majd 
ugyanezt visszafelé, ha befejezték dolgukat a tengeren. Az a beszéd járja, hogy itt meg szoktak fordulni valamilyen tengeri emlősök (vagy krokodil?). De valószinüleg nem lett egyeztetve velük, mert nincsenek itt. Találunk viszont néhány „félkarú” rákot, vannak minden méretben, ketten éppen a nézeteltéréseiket próbálják tisztázni egymás között.
Még jó időben megérkezünk a kemping közelébe,
bár éppen nem találjuk, csak a másikat, de mi nem ezt szeretnénk. Viszont, ha már ott vagyunk, van egy túraút a parton, azon elindulunk. Elérkezünk a fok végére, van egy sziget pár száz méterre, keskeny földnyelv köti össze a szárazfölddel. Át is megyünk, bár nem teljesen egyértelmű, hogy az még a túraút része-e. 
A szigeten is vannak sokfelé lábnyomok, végül sikerül megtalálni a „csúcsra” az utat, lehetünk vagy harminc méteren, de a túloldalon függőleges fal van, többnek tűnik. Nézzük a hullámzást, amikor beköszön egy teknős. Vagy inkább ki, aztán elég gyorsan vissza is merül. Szerencsére a tapasztaltabbak tudják, hogy pár percenként fel kell jönnie levegőért, így aztán várunk éberen. Jön is menetrend szerint, persze, nem ott, ahol elmerült. Ez az izgalmas az egészben. Feljön, tempózik párat a felszínen, majd merül vissza. 
Viszonylag közel van a parthoz, szárazon pillanatok alatt oda lehetne futni, de mi magasan vagyunk, a nap a túloldalon bukik le, a víz már árnyékban van, a hullámok is folyamatosan mozgatják az állatot, emiatt kell a rövid záridő. Hiába a maximális zoom, csak egy kis folt a képen, szerencsére lehet elfogadható méretűre és minőségűre nagyítani. Túl sok időnk nincs, még vissza kell menni a parkolóba és meg kell találnunk a kempingünket is. Egy órát sem vagyunk a szigeten és közben a víz dolgozik. Már nem jutunk vissza száraz lábbal, a dagály elkezdte felzabálni az átjárót. Az utolsó métereken már nagyon kell egyensúlyozni a köveken, a hullámzás elég erős, habár bokáig sem ér a víz. 
A „hegyen” keresztül érünk vissza az autókhoz, lábaink elől csak úgy cikáznak a gyíkok (ilyeneket láttunk az első hajós partraszállásunkkor is).
A kemping – nemzeti park tulajdona – nem hagyott bennem mély nyomokat, a sátrakat már valószinüleg erős szürkületben vertük fel. Az rémlik, hogy fák alatt voltunk és közel volt a part és arról is volt szó, hogy hajnali fényben majd a parton valamiket fotózni, amiből aztán semmi nem lett. Vagy hajnal nem volt, vagy fény, vagy a partot lopták el időközben (ha valaki emlékszik valamire, ossza meg velünk).
Vélemény, hozzászólás?