A víz vezet egész nap. Ahogyan az várható volt, a varázslat elmúlt, maradt a rideg valóság. Bár a templom 10 perce gyalogútra van a szállástól, mégis busszal visznek oda. Azzal is eltelik annyi idő, a parkolóban egymást érik a buszok, a z egyik helybéli a bejáratnál saját autója csomagtartójából próbál vevőket fogni a termékeire. Méz, lekvár, szörp. Mindenfelé sok ember, valahogy eltöltjük az időt, amíg az este kimaradottak végignézik a látnivalókat, utána irány a Kravica vízesés. Kisebb meglepetésre belépős, de a látvány feledteti ezt. Ilyennek képzelném a Niagarát, persze, jóval nagyobb méretben.

Az idő szomorkás, de nem esik, talán a korai óra miatt, de ismét csak a mi csoportunk van. Tágas terület, lehet elmászkálni, hogy ne legyünk egymás útjában. Persze, sokan egymást fotózzák, de az nekünk nem opció. A vízhozam hatalmas, a parton levő étterem teraszán áll a víz. Nyáron fürödni, csónakázni lehet a vízben, de a mostani állapot vadsága lenyűgöző. Kilátók több szinten is, kinek mi a szimpatikus.
Elhagyva a vízesést, lassan belépünk a muzulmán lakta területre. Autópályák tekintetében még elég szűkösen áll az ország, így lakott településeken át vezet az út. A templomok egyre ritkábban, míg végül teljesen átveszik a hatalmat a minaretek. A mecset, ha van is, nem tűnik fel, nem áll rá a szemünk. Egy másik kultúrába érkeztünk meg. Blagaj város az úticél, annak is az egyik szélén, egy derviskolostor. A parkolótól még 200 méter gyaloglás odáig, az út mentén árusok, itt is helyiek árulják portékáikat, ami a szokásos: lekvár, szörp, méz, édességek, apróságok. Az idegenvezetőnket mindenki ismeri, örülnek a viszontlátásnak. A kapuban nem állnak jatagános harcosok, a nőket nem verik rabláncra. Hm.

A kolostor egyszerű épület, néhány imaterem, az ablakokban szent könyvek, a dervisek elbújhattak valahol. Az épület egy vízkitörés mellett a sziklafal tövében épült. A víz tisztaság, szent dolog, szerencsét hoz. Nincs különösebb iránymutatás, a cipőt le kell venni, szabadon bejárható minden. A program részeként ebédet is kapunk, töltött hagymácska (sogan dolma) volt a menü. A házigazdánk családjának legifjabb tagja is beszáll a felszolgálásba, mindenki mosolyog, pedig reggel óta készítették az ebédet. Ha valakinek a káposzta, paprika, szőlőlevél után még tölthetnékje támad, ne hagyja ki, nagyon finom tud lenni. Ebből is kifolyólag első találkozásunk a muszlim világgal igen pozitívra sikeredett.
A következő állomás Mostar. Itt még érződik a levegőben a tragédia. Vagy csak érezni véljük, mindenesetre az emberiségnek nem az egyik sikertörténete. Az egyik boltban múzeumszoba, ott egy 10 perces filmecskét vetítenek a háborúról. Benne a néhány másodperc, ahogy robbantják a hidat, merthogy dokumentálták. Lehet, hogy tananyagnak szánták. A felvétel cinizmusából kicsit túllépve a felismerés, hogy mindössze arra volt szükség, hogy a híd egyik végén pár követ kimozdítsanak valahogy és onnan kezdve az egész kártyavárként dől össze. És csodálat az építészetnek, ahogyan összerakta a boltívet, mint szerkezetet és az akár századokon át szolgál minket.
A hidat – magyar segítséggel is – újra felépítették, az épületek közül is sokat rendbe hoztak, de jónéhányat meghagytak mementonak. Nem csak golyónyomok maradtak meg falakon, hanem romos épületek is. Az utcákon helyenként a köveket vörösre festették, így az ember nézhet akár fel, akár le, látni fogja, emlékeztetik rá.

A híd és a környező utcák tele vannak emberrel, helyieket is bőven látni, ahogy ráérősen beszélik meg a világ dolgait. Jórészt férfiak. A híd után szabad programot kaptunk, kissé el is távolodtunk a zsibongástól, ott már semmi nem érződött az egészből, mintha egy kisváros élné a napjait. Autók, emberek jönnek-mennek, ruházatuk is olyan, mint a miénk, bárhol lehetne. Egy nagy levegő után beléptünk egy udvarba, ahol mecset és minaret is állt. Egy férfi volt a pénztáros, az őr, a mindenes és még angolul is tudott. Kiderült, hogy látogatható az épület, a fotózást sem tiltotta semmi, csak belépőt kell venni. A mecset nem komplikált, egy nagy terem, szószék, mintha keresztény templom volna, a földön szőnyegek, A kordon mögé nyilván nem merészkedtünk. Az egyik sarokban pedig megtaláltuk a minaret belsejében levő lépcsőt. A fokok nem túl kényelmesek, a csigalépcső keskeny és már jócskán mentünk felfelé, amikor kiderült, hogy volt fent egy másik pár és ők már lefelé tartanak. Nem kis mutatvány volt, de sikerült megoldani, hogy kikerüljük egymást. Felérve félelmetes, a mellvéd alig derékig ért, a körbalkon nagyjából egy lábnyi széles. A látvány lenyűgöző.

A müezzinek állítólag már nemigen járnak fel, hangszórókból szól a hangjuk a világ minden égtája felé.

Innen kezdve a Neretva völgyében mentünk Szarajevóig, akár egy napvilágos verziót is megérne ez az út. Egy pihenő alkalmával, már jócskán a kék órán túl, kedvcsinálónak és emlékeztetőnek egy kép.
Vélemény, hozzászólás?