Nagy Fal / Kis Toyo / Száguldnak / Mint golyó.
A nap nagy része az országúton telik, célállomásunk Bundaberg, az ausztrál rum hazája. Ha belefér az időbe, akkor bemegyünk a gyár üzletébe, de az elsődleges célpont Mon Repos, ahová este 6 körül kéne megérkezzünk. Addig azonban van pár kilométer.
Ausztráliáról – az édibédi kengurukon és koalákon kívül – az embernek a sok egyéb vad fenevad jut eszébe, cápa és rája a vízben, valamint sok szárazföldi veszedelem, dingó, kígyó, mindenféle pókok és a krokodil. Újabban a madarakkal is számolni kell, tavalyi hír, hogy előszeretettel támadják és csipkedik a biciklisek fejét bizonyos helyeken, ott figyelmeztető táblák vannak az út mentén. Egyikkel sem szerencsés a vadonban találkozni, azonban valakik felismerték a piaci rést és krokodilfarmot alapítottak. Éppen utunkba esik, meglátogatjuk. Déli verőfényben érkezünk, éppen indul egy csoport, már a 
második karámnál vannak, mivel nem vagyunk bővében időnek, csatlakozunk hozzájuk. Neki is jobb, csak egyszer kell elmondania, mi pedig nem vesztegetjük az időnket várakozással. Karámban tartják az állatokat, mindegyiknek van neve, egy része a vadonban kifogott példány, de tenyésztik is őket. 
Kicsit nehéz velük, nem vonzza őket a lehetőség, hogy túristák képein szerepelhetnek. Nagy lomha jószágoknak tűnnek, de szükség esetén – már akkor, ha ők érzik szükségét – villámgyorsak, az embernek szárazföldön sincs esélye. De szerencsére nem űznek sportot abból, hogy minket ok nélkül hajkurásszanak. Sokáig kibírják élelem nélkül, de egyébként is ritkán esznek. Márpedig egy ilyen farmon valamit mutatni kell a farmernak, az nem elég, hogy a tó valamelyik zugában ott delel őfelsége. Nagy nehezen sikerül előcsalogatni az egyiket, jókora példány. 
A partra már nem jön ki, nem is nagyon volna helye, hogy teljes valójában kifeküdjön a napra. Kis nógatásra azért elővillantja a fogait is. Jobban megnézve, mintha valakinek a feje lenne a szájában – nekem Lucky Luke, vagy Terence Hill ugrik be róla.
Ezzel nagyjából ki is fúj a produkció. A szuvenírboltban azért még tartogatnak számunkra élményt, egy 70 centi körüli krokógyerek formájában, kézbe is adják, lehet vele fotózkodni. Mivel ilyenkor mind a két keze tele van az embernek, még szelfibottal sincs esélye rá, hogy megörökítse magát, ezidáig pedig még nem kaptam meg a képet, amelyiken rajta vagyok. Azt nem tudom megítélni, hogy a krokó hogy éli meg ezeket az akciókat, lehet, hogy minden csoport másikat kap. Nem lehet veszélytelen ilyen állapotában sem, a szája körbe van ragasztva, ha mégis egy hirtelem mozdulatot tenne, akkor se történjen baj. De nagyon nyugodtan viseli, lehet, hogy aludt is közben. A shopban mindenféle krokodilokhoz köthető, vagy belőlük készült dolgokat lehet vásárolni, még szárított húst is, sokféle ízesítéssel. Kicsit édeskés a húsa, nem vagyunk szokva hozzá, hogy finoman fogalmazzak. Az egyik megbontott csomag jónéhány napig feküdt a pulton, nem nagyon akaródzott hozzá nyúlni, de egyszer mégiscsak csipegettünk kicsit és akkor végleg el is fogyott.
Innen már egy szuszra téptünk Bundabergig. Fiúk a Nagy Falban – kínai terepjáró, macsó dolog -, lányok a Toyotában. Arrafelé az autók nagy része automata váltós, külön vizsga kell, ha valaki kéziváltóst szeretne vezetni. Egyszer vezettem automatát korábban, nem volt túl nagy sikerélményem vele, de már tudtam, hogy mire kell figyelnem, így aztán a vezetésre koncentrálva elég jól sikerült. Sokkal előnyösebb volt az automata, mert elég volt arra figyelni, hogy az út jobb oldalán maradjon az ember, a kanyarokban és a körforgalmakban pedig kétszeresen kellett figyelni, ha még a sebváltóval is törődni kellett volna a jobbkormányos autóban, már jóval nehezebb lett volna. Az autó viselkedésével nem teljesen voltam megelégedve, elég furcsán és időnként késve reagált a gázadásra, viszont a tolatókamerát meg tudnám szokni, mint szériafelszerelés. Sötétben is hasznos segítség volt néha.
A gyárra végül nem jutott idő, viszont a boltba sikerült beugrani egy üveg rum erejéig. Nagyjából időben érkeztünk meg a látogatóközponthoz, ahol reményeink szerint a teknősöket lessük meg. Éppen szezonja volt ugyanis a tojásrakásnak, természetfilmen felnőttek bizonyára ismerik a procedúrát: teknős kijön a partra, a homokbalerakja a tojásokat, majd a kis teknőcök kikelve és a felszínre ásva magukat megpróbálják túlélni a vízig tartó mintegy 15-20 métert. Utána a vízben is még jónéhány veszedelem vár rájuk, elég rossz százalékban érik meg az egy éves kort.
A központ nincs nyitva csak ilyen alkalmakkor és minden nap lutri. Összegyűjtik a népet egy nagy teremben, csoportokra osztják őket és kezdődik a várakozás. Csak annyit tudattak velünk, hogy előző nap voltak teknősök és jó eséllyel aznap is várható. Vannak székek, kiállítás, valamint egy interaktív tábla, ahol egy teszt segítségével lehet felmérni, hogy mit tud az ember a teknősökről. Ha figyel a falakon levő ismeretterjesztő táblákra, akkor a tesztet hibátlanul meg lehet oldani. Emellett, egy kivetítőn az őslakók nyelvébe is bepillantást nyerhetünk, a végtelenített diákon van néhány mondat négy őslakos nyelven és annak angol fordítása. Nem jegyzetelünk, de végül egyetlen szóra koncentrálva sikerül megjegyezni: „nyulimbunda”, az első n második szára lefelé kunkorodik, mint a g betűnek, lehet, hogy nem is így kell ejteni.
Elég nagy a hangzavar, pedig nem mondhatni, hogy kiabálnának az emberek, de sokan vagyunk, összeadódik és visszaverődik a falakról. Nem messze tőlünk, mondhatni a következő asztalnál, egy öt tagú család teljes csendben, mindegyikük olvas, telefonnak nyoma sincs. Ketten Asimovot, a többit nem sikerül meglesni, hiába járom őket körbe kétszer is. Hihetetlen szigetet alkotnak a zsibongó embertenger egyik sarkában.
Időközben szólítják az első csoportot, kitessékelik őket az egyik ajtón. Nem telik bele sok idő, jönnek vissza, de nemsokára a terem átellenes sarkában levő ajtóhoz hívják őket. Lassan telik az idő, időnként szólítják a következő csoportot. Végül ránk is sor kerül, de minket már egyből a kijárathoz hívnak. Majdnem teljes sötétben botorkálunk ki a partra, itt gyors eligazítást kapunk arra vonatkozóan, hogy mire számíthatunk és hogyan viselkedjünk. Nem szabad zajongani, lámpát használni, majd fényképezni is csak akkor, amikor engedélyt adnak rá. A parton botladozva látjuk a többi csoportot, nekik már megvan a saját teknősük. A mienk is megérkezett, már be is ásta magát a homokba. Nem is engednek a közelébe, amíg nem végez. Elsőnek a gyerekek mehetnek a közelébe, aztán körbeállhatjuk mi is. Már azonosították az páncélosunkat, talán tizedjére jött ki ezen a részen a partra, de valami gondság van vele, már figyelik jónéhány éve. Idény is megmérik keresztbe kasul, jegyzetelnek, dokumentálnak. A teknős már végzett a tojásrakással, erőteljes lábmozdulatokkal temeti be a gödröt. Itt már lehetett fényképezni, de semmi kedvem nem volt hozzá.
Jött egy állatorvos, öreg róka már, talicskája is volt, négyen ráemelték a beteget és eltolja. A természetőr pedig feltúrta a fészket és megszámolta a tojásokat, huszonpár darab volt. Össze is szedték mindet, elvitték keltetőbe. Elmondásuk szerint a felét szokták elvinni általában, de ez speciális eset volt. Visszafelé egy másik teknőssel találkoztunk, az már visszafelé ment a vízbe. Neki volt elsőbbsége, így lehetőségünk volt megcsodálni a „traktornyomot”, amit hagyott maga után.
A program elég rendesen elhúzódott, későre és fáradtan kerültünk ágyba, ezúttal egy tágas motel lakosztályában, egy újabb élménnyel gazdagabban.
Vélemény, hozzászólás?