5. nap A víz alatt, a víz alatt

Sós víz nyelvet nyal / Snorkel torkot kapar / Rendőr napot nyugtáz.
A szél alábbhagyott, így mód nyílt a könnyűbúvárkodásra. Az első lehetőség mindjárt a Pillangó öbölben. Már volt bent egy turistahajó, ahol ők kitették az utasaikat, azt a részt céloztuk meg mi is (ők biztosan jobban tudják, hogy vannak a jó helyek). Dingivel mentünk ki, onnan csobbantak a vállalkozó kedvűek, míg a csónakot vezető kissé eltávolodott, egyrészt, hogy ne az úszók között legyen, másrészt eléggé közel, hogy ha valakinek problémája támad, a segítségére tudjon sietni. Itt is megvannak az egyezményes jelek, hogy ki melyik testrészével kell kalimpáljon adott helyzetben. Míg próbáltam szemmel követni (nekem jutott a megtisztelő csónakos szerepkör), hogy ki merre van (persze, hatan hatfelé spricceltek szét), közben figyeltem a hivatásost is, hogyan csinálja. Állt a csónakja végében, úgy fogta a motor irányítókarját és figyelte a rá osztott mintegy harminc embert, miközben a környéken körözött. Egyikünknek sem adódott komolyabb munkája, az övéi elérték a hajójukat és az enyéim is kezdtek fáradni és szép lassan újra egyben volt a csapat. Sekély volt a víz, kicsit nehézkes volt a haladás, ilyenkor lebegni kell a felszínen, nehogy az ember tönkre tegye a víz alatt világot azzal, hogy rájuk áll. A halak nyilván eliszkolnak, de a korallok számára ez nem opció. Nem lévén egyéb kihívás, elhajóztunk, a nap végére egy nyugati fekvésű öböl lett kinézve, ahol egy szép naplementére számítottunk.
Délben értük el a Longford szigetet, ahol sétáltunk egyet a szigetről kinyúló homokos földnyelven, majd igyekeztünk vissza, mert a dagály elkezdte visszahódítani magának a homokpadot. Közben jónéhány zsákmányt is ejtettünk érdekes formájú és mintázatú kagylók és korallok formájában. A parton sirályok pihentek, vagy éppen lestek áldozatokra, nem voltak túl toleránsak velünk szemben, közeledtünkre hangos vijjogással szálltak el más, általunk kevésbé zavart helyre.
Ezen a partrészen lehetőséget adódott nekem is kipróbálni a könnyűbúvárkodást (jobb híján ezt a kifejezést használom, nem tudom, hogy a szaknyelv mit tekint annak, az angol snorkeling-re nem találtam magyar kifejezést, de nem is töltöttem órákat azzal, hogy találjak; annyit kiderítettem szótárból, hogy a snorkel a könnyűbúvár légzőcsövét jelenti). A felszerelés ennek megfelelően – a teljes testet befedő ruhán kívül, ami itt helyi sajátosság, már említettem korábban – a búvárszemüveg, a pipa és a békalábak. Nemszületett víziputtyputtyoknak (mint én) és kevésbé jártas úszóknak van egy noodle-nek nevezett segédeszköz is, olyan, mint egy makaróni, valamilyen habos műanyagból, az ember a hónalja alá fogja, ráfekszik és fennmarad a vízen. Láttam korábban én is ilyet, annyi változással, hogy a makaróni két vége össze van fogva, így csak belebújik az ember, mint egy úszógumiba, jóval diszkrétebb és elegánsabb annál. Az elkövetkezőkkel kapcsolatban nevetni nem csak azoknak ér, akik már átélték mindezt.
Elég macerás a békalábakkal bemenni a vízbe, majdnem minden lépésnél orra akartam bukni, de végül sikerült abszolválni a feladatot. A vízen maradással már nem volt probléma, már a légzéstechnikát kellett elsajátítani. Ez roppant egyszerű, megmutatták a technikát, majd elhúztak. Nem is volt vele különösebb gondom, amíg nem ment víz a pipába. Sós víz. Ez elég kellemetlenül érintett, mert lenyeltem. Majd másodszor is, ettől aztán kissé hányingerem keletkezett, de kint voltam a part mellett, így le tudtam ülni és kifújni magam kissé. Második próbálkozásra azonban már attól is a rosszullét környékezett, hogy a pipát megpróbáltam a számba venni. Gondolom, valami bekattant az agyamban, hogy az nekem nem jó. De nem hagytam magam és harmadik-negyedik próbálkozásra sikerült ismét beledugnom a fejem a vízbe. Ez megnyugtatólag hatott rám és beljebb evickéltem. Arra is rájöttem, hogy a szemüvegben simán nyitva tudom tartani a szemem, sőt ezáltal látni is fogok, hacsak nem kalimpálok összevissza és nem verem fel a tengerfenékről a homokot. Nem tudom, hogy mennyire szabályos testtartást sikerült felvennem, mert nem láttam magamat kívülről, állítólag kép arról, hogy a vízben vagyok és csak egy levegőztető áll ki a vízből. Valamilyen reflexből adódóan a lábam is beindult, a békalábak pedig érezhető hajtóerőt adtak, szinte suhantam a vízben. Próbáltam koncentrálni a légzésemre, ha vizet éreztem a pipában, akkor már ki is tudtam fújni, bár a korábban lenyelt sós víz ízét végig éreztem a torkomban. Végül eljutottam addig a fázisig is, hogy már csak arra figyeltem, amit a víz alatt látok. Kis halak, akkor nagyjából még a színeket is ki tudtam venni, de már a partra kiérve is csak annyira emlékeztem, hogy valamilyen sárga csíkosak voltak, talán 15 cm hosszúak, de azt nem tudom, hogy mennyire csapott be a szemem a víz alatt. Ezen kívül, amire még most is tisztán emlékszem, tölcsér alakú vízi élőlények, gombára emlékezettek, sokan voltak sűrűn egymás mellett és lengedeztek oda-vissza, ahogy a víz hullámzott. Arra is határozottan emlékszem, hogy az agy valamelyik eldugott sarkában egy process azzal foglalkozott, hogy betájoljam magam, hogy a parthoz képest milyen irányban haladok. Elég jól működött, mert amikor ismét kidugtam a fejem, nagyjából ott voltam, ahol elképzeltem. Azt nem tudom, hogy mennyi ideig tartott, az időérzékem teljesen elhagyott, kikapcsolt. Ami még megmaradt, hogy érdekes volt, meg izgalmas, de nem ez lesz a kedvenc sportom. Mindamellett, most, hogy írom ezeket a sorokat, elfog egy bizsergető érzés, hogy talán majd mégis kipróbálnám még egyszer.
Napi uticélunk innen már csak egy ugrásnyira volt, a Stonehaven öböl ráadásul nyugodtnak ígérkezett. A szomszédban egy elegáns rendőr-katamarán parkolt, sok antennával, fénnyel. A naplementében impozáns látványt nyújtott, nem is értem, miért nem készült róla kép. Talán mert elvoltunk a sajátunk és saját magunk fotózásával. Kalózokhoz kissé komolytalan beállás, de valahogy álcáznunk kellett magunkat a rend őrei előtt.