Medencék sorban / Halak a tálban / Hiányzó percek / Emlékké lesznek. Korán reggel medencepartival indult a nap. A hely sajátossága, hogy van egy közös medence a környék lakóinak. Ha mindenki ott lenne, nem férnének el, de mivel ott van és mindig elérhető, az emberek csak ritkán használják. A közvetlen közelben lakóknak biztosan feltűnt a szokatlan zajszint, amit okoztunk. Csak akkor halkultunk kissé el, amikor még jöttek néhányan ázni, de ők is hamar menekülőre fogták, mikor meglátták a nálunk levő hatalmas úszó hattyút. Vagy teknős volt?
Reggeli után autózás a tengerpartra, az úticél Stradbroke Island, komppal. Ezúttal nem sikerült az időzítés, csak néhány percen múlt, hogy időben kiérjünk a kikötőbe. De ott még parkolót is kellett keresni, úgyhogy valójában nem sok reális esélyünk volt. Ennek aztán a sörkészlet látta kárát, mert így már a szárazföldön fogyásnak indult. De végül jobb is volt így, mert a hűtőtáskát úgy sem tudtuk volna cipelni magunkkal és kevesebbet kellett a hátizsákba pakolni és cipelni egész nap a melegben.
A sziget bejárható gyalogszerrel is, ha valaki időben indul, de mi inkább a buszt választottuk, ami elvitt a túlsó végébe és csak visszafelé gyalogoltunk a part mentén egy hosszabb darabon. Az érdekessége, hogy ez volt az egyetlen hely, a buszon, ahol csak készpénzzel lehetett fizetni és erre már 
a kompnál is figyelmeztetik az utasokat.
Az út a sziklás parton vezet, többnyire magasan, nem megy le közvetlenül a víz közelébe, nincs is rá lehetősége, ha nem is függőleges a fal, de elég meredek. Egy minifjord akad utunkba, fürdésre ingerlően, bár az ösvény le van korlátozva, át lehet mászni rajta és megközelíthető a természetes vizes medence. Másoknak is felcsigázta már az érdeklődését, ez látszik a levezető jól kitaposott ösvényből. 
Míg újra összeverődik a csapat, arrafelé ugrál egy kenguru is, mivel éppen nincs emberforgalom és mi nem mozdulunk, nem távozik ijedten és a fényképezőgép kattogását is jól tűri. Inkább érdeklődően néz felfelé, hogy most mi van, tényleg nem akarunk megőrülni a látványától és csak csendben ülve figyeljük, hogy mit csinál. Lassan további népek közelednek, a kenguru unottan eltávolodik.
Valamivel odébb egy nagyobb szikla tetején megint kint vagyunk a víz fölött és a tenger is ajándékkal kedveskedik: egy csapat delfin játszadozik a part mentén. Nem tudom, hogy a sok természetfilm okozza-e, hogy azt gondoljuk, hogy a delfinek egyebet sem csinálnak, csak játszanak a hullámok hátán, vagy tényleg ezt csinálják, mindenesetre izgalmas látvány, ahogy fel-feltűnnek és alábuknak csoportosan. A szikla másik oldalán pedig ráják, ketten is egymás mellett, eddig csak egyesével láttuk őket, nem szoktak ezek ennyire tömörülni. Még talán teknős is volt, hogy a teljes arzenál felvonuljon a szemünk előtt még így utoljára.
A séta és a vizuális élmények megtették a magukét, az óramutatók is megfelelő szögben álltak és pont egy étteremhez értünk. Tele volt, de éppen sikerült egy felszabaduló asztalt foglalnunk a teraszon, még az előzőek ebédjének romjai nem is voltak eltakarítva. 
Hogy ki és mi alapján rendelt, már nem emlékszem, de a kihozott tányérok között nem volt két egyforma. Így aztán majdnem mindegyik körbe járt, végigkóstoltuk a teljes menüt. 
A végén pedig maradt egy nagy romhalmaz, minden elfogyott. Ha egyetlen dolgot kéne választanom, amit szívesen magammal hoztam volna, akkor ezek a tengeri herkentyűs étkezések volnának, azt hiszem. A zsákból dugiban előkerült pár sör is a végére, így aztán meglehetősen nehezünkre esett a továbbindulás.
Nem kellett sokat gyalogolnunk, elérkeztünk egy homokos strandra, ahol még egy utolsó fürdésben volt részünk. A hullámok is elég méretesek voltak, ráadásul valamilyen rejtélyes oknál fogva időnként a partról visszafelé is indult hullám. Az egyik szórakozás a vízben az, amikor áll az ember a néha alig derékig érő vízben és jól megtámasztja magát, hogy amikor majd jön a hullám, ne borítsa fel (nagyon furcsa érzés, hogy egyik pillanatban még félig kint vagy a vízből, a következőben pedig szint átcsap a fejed fölött a víz). A bátrabbja fejest is ugorhat a szembe jövő vízbe vagy csak egyszerűen ugrik egyet, hogy ne lepje el a víz. Ilyenkor természetesen nem tud támaszkodni, hanem majd visszaérkezik és lesz, ami lesz. A retúrhullám adta az ötletet, hogy megtalálni azt a helyet, hogy a part felé taró és a part felől érkező hullámok találkozási pontjába állni, a két erő gyakorlatilag kioltja egymást, viszont garantált a hajmosás is. A hátrány, hogy a part felől elég ritkán indultak retúrhullámok és elég gyorsan kellett a helyet változtatni, hogy sikerüljön elkapni a kettő találkozását. Ha nem sikerült időben megalálni a jó helyet, akkor a korábban érkező energia elindította az embert az egyik irányba, majd a másikból rögtön kapta is az ellensallert.
De minden szórakozásnak vége szakad egyszer, minket az idő is szorított, hogy elérjük visszafelé a kompot. Megint csak percek hiányoztak ahhoz, hogy elérjük a buszt, még javában kaptattunk felfelé a forró homokon, mikor az már el is húzott. Ez most a lekésések napja volt. Szerencsére még maradt pár doboz sörünk, így az út mellett a fűben heveredtünk le a következő járat érkezéséig hátralevő egy órára. Még egy kis izgalom maradt a végére, már a buszon utazva tippelhettük meg, hogy mi érünk hamarabb a kikötőbe és a mólón ülve élvezhetjük a naplementét (milyen giccses 🙂 ), vagy a nap hamarabb lebukik a látóhatáron. Végül a nap győzött, igaz, az erdei kanyargós úton a buszból többször is át lehetett látni a fák között, vagy éppen hiányzott az erdő egy szakaszon, így a naplementét is követni tudtuk hellyel-közzel.
Szokás szerint már sötétben érkeztünk meg a szállásunkra, ahol az este már főleg a pakolásról szólt. Utunk végére értünk, amit sikerült elraktározni – és ez nem kevés-, most már annyival maradunk.
Vélemény, hozzászólás?