A reggeli órákban indult a gép Shanghaiba, ahol mindössze pár órai várakozás után repültünk is tovább. A kínaiak nem hazudtolták meg önmagukat, ugyanolyan szigorú ellenőrzés volt, mint amikor elhagytuk a repteret. A vonat ezúttal visszafelé szállított minket, de mintha nem lettek volna annyian rajta biztonságiak, mint első alkalommal és arra sem emlékszem, hogy ment-e a propagandafilm. Az viszont feltűnt, hogy mennyire üres az egész, szinte csak mi lődörögtünk fel és alá. Csak akkor élénkült meg kissé a forgalom, amikor közeledett egy gép indulása. Az üzletekben az eladók hiába várták, hogy valaki feléjük nézzen. Egyetlen tétova kirakat felé tett lépésre is fellelkesültek és próbáltak becsalogatni, de a felhozatal nem nyerte el különösképpen a tetszésemet, ráadásul minden terméken csak kínaiul volt a felirat, ráadásul úgy becsomagolva, hogy nem lehetett tudni, hogy mi van benne. Valamit azért csak sikerült vásárolni éhen halás ellen, de nem hagyott mély nyomot az élvezeti értéke.
Bár az első repülőn teljes egészében napvilágnál utaztunk, továbbra is besötétítettek, mint a csirkéknek, a lámpákat csak etetéskor kapcsolták fel. A menü ugyanazokból a fogásokból állt, mint az odaúton és végül a műanyag tálkákból sem tettem el emlékbe, pedig érdekesnek találtam őket. Aludni csak a második gépen tudtunk valamennyit, úgyhogy jórészt az ülésekbe beépített monitor volt a legfőbb szórakozási lehetőség.
Nagy felismerés, hogy ezeken a hosszú utakon nem jó stratégia az ablak melletti hely, inkább a középső sor széle a nyerő, főleg két személy esetén. Vagy marad a megoldandó dilemma, hogy sor szélén levő alvó utastársunkat felébreszteni, vagy nem, esetleg a veszély, hogy veled teszik ugyanezt a folyosói ülés miatt. Nem csak a biológiai késztetés okán, hanem a folyosó mellett ülve gyakrabban szóba jöhet egy kis felállás, nyújtózkodás.
A vasárnap kora reggeli érkezés, a kivételesen hosszúra sikerült ünnepek miatt is, egy alvó országba nem tett lehetővé egy utolsó közös reggelizést, a parkolóban nem tudtak ajánlani egy helyet, ami nyitva lett volna, így aztán kissé álmosan spriccelt mindenki hazafelé.
A szökőév miatt kereken 3 hónappal (13 hét) később másodjára is véget ér a Rövid Nagy Utazás. Ezalatt az idő alatt jelentős változások történtek a világban, ma már nem biztos, hogy ennyire simán haza tudnánk jönni. A lényeg nem is ezen van, hanem az eredetileg három hetes utazást sikerült még egyszer átélni, ezúttal három hónap hosszúságban, ami segített elmélyíteni a kalandokat, felelevenítve részleteket, amelyek hamar feledésbe merültek volna az elkövetkező napokban, amikor a kieső idő miatt a mindennapok sokkal erősebb hatással voltak ránk.
Remélhetőleg azoknak is sikerült átadni egy keveset az élményekből, akik csak olvasták ezt a beszámolót és ha valami meg is tudta kapni őket, akkor különösen nem volt hiábavaló a munka, amit belefektettem az elkészítésébe és egy picit talán közössé is tudtam tenni az átélteket.
Vélemény, hozzászólás?