Lemmy örök / A dinnye görög / Tadamm-tadamm / Három a kívánság.
Egyik reggel, lehet, hogy épp ezen, feltették nekem a kérdést, hogy milyen zenét szeretnék a reggelihez. Sikerült olyan mondanom, amire senki nem számított: Motörhead. Címet nem adtam meg, a gép dobta a lejátszandó számokat és meglehetősen jókat választott. A társaság is elég jól tűrte, bár volt olyan megjegyzés, hogy miféle őrült zene ez, de ennek ellenére szinte végig a reggeli alatt ez ment. Ha erre nem sikerül felpörgetnie magát az embernek, akkor semmire.
Második kívánságom ezen a napon az volt, hogy dinnyét vegyünk még. Korábbi napokban már ettünk egyszer vagy kétszer és nagyon jólesett mindenkinek, úgyhogy ezt teljes egyetértésben meg is szavaztuk. A napi program összeállításakor pedig az utazással kapcsolatos dilemmát oldotta meg a választásom, hogy ezúttal vonatozzunk be a városba. Korán reggel három teljesült és teljesülendő kívánsággal nem is lehet vitás, hogy egy jó napnak nézünk elébe. Meg azzal, hogy hagyni kell a többieket is érvényesülni … 🙂
Első utunk az állatkertbe vezetett. Legnagyobb sztár itt is természetesen a koala. Nem kell erdőkben mászkálni, hogy valahol sok-sok méter magasan láss egy szőrcsomót, amint éppen nem csinál semmit. Ehelyett lehozták az emberek a saját szintjükre és meg lehet csodálni kényelmesen, ahogy nem csinálnak semmit. A nagy részük még arra sem veszi a fáradtságot, hogy kinyissa a szemét, csak folyamatosan alszik. Több különálló kifutóban – ez koalák esetében teljesen értelmezhetetlen, mivel már ahhoz is szerencse kell, hogy valamelyiküknek a szeme nyitva legyen, de nem akartam a ketrecet használni – sok macit láttunk, emlékeim szerint egy volt, amelyik valamilyen rejtélyes oknál fogva mászkált az egyik ágon, egy másikat pedig nyitott szemmel sikerült lekapni.
Mindamellett rettentő viccesek tudnak lenni passzívságukban is, ahogy mindenféle lehetetlen pózokban nem csinálnak semmit.
A kenguruk viszont valahogy nem fogtak meg. Útközben legfeljebb matrica formájában (az aszfalton, elég sokat elütnek) találkoztunk velük, az állatkertekben pedig van lehetőség az etetésükre és sokan élnek is vele. 
Érdekesebb volt a kacsacsőrű emlős, a vombat és a gyíkfélék mindenféle példányai. A krokodilok pedig valóban félelmetesek.
Az állatkertből bementünk a városba, tömegközlekedni ezúttal a vonatot választottuk. Amolyan helyi érdekű vasútként működik, elég gyakran is jár, bár utasokat nemigen láttam rajta. Lehet, hogy igazi munkanapokon többen használják. Felszállás előtt bementünk egy fagyizóba. Nem tudom, ki kérte az első fagyit, de elszörnyedve néztük, ahogy az első „gömböt” megkapta – egyébként nem azt a klasszikus gömböt szolgálják fel, hanem valami lapáttal teszik a fagyit a tölcsérbe és csak teszi és teszi és teszi. Ekkora mennyiséget itthon egy 3-4 gömbös adagnál lehet kapni. Az árak pedig olyanok, hogy a második fajta nagyjából féláron, a harmadik pedig még olcsóbb. De háromszor akkora mennyiséget képtelenség megenni. Azért ki van találva, két vagy három fajtánál az egyre eső mennyiség már kevesebb, így aztán érthető az is, hogy a kettő együtt miért nem az egy adag kétszeresébe kerül. Szóval, csak óvatosan, gombócból néha egy is sok.
A főpályaudvarból nem sokat láttam, különösebben senkit nem érdekelt, nagyobb kihívás volt megtalálni a kijáratot. Kicsit bolyongtunk az utcákon, majd egy sétálóutcában kötöttünk ki és mint minden jól szervezett kiránduláson, kimenőt kaptunk, szabad foglalkozást, hogy vehessünk néhány apróságot ajándékba. Három szuvenírboltot néztünk meg, nagyjából hasonló felhozatal volt mindben.
Külön rész van az őslakosok által festett, faragott tárgyakból, ezek egy része valóban különleges, mások viszont csak a motívumokban és az árban különböznek az iparitól (és remélhetőleg abban, hogy valóban nem egy gépsor gyártotta). Egy gesztus azok felé, akik még megmaradtak a régiekből.A közlekedési eszközök közül a buszt nem sikerült kipróbálni, helyette a folyóparti séta jó részét elektromos rolleren tettük meg, ami úgy nézett ki, hogy ketten éppen rollereztek előre és vissza, a többiek pedig sétáltak és időnként váltottunk. A sétány elég zsúfolt, nem csak túristák, a helyiek is használják, ráadásul részemről először álltam ilyen járgányon és nem elég tudni nyomni a gázt, meg is kell tudni állni. Egy helybeli rosszallóan jegyezte meg, hogy nincs sisakunk, a rendőrök pedig nem szórakoznak. A száguldás izgalmát egy folyóparti sörözőben pihentük ki, a délutáni napfényben jólesett a teraszon ücsörögni egy-egy korsó mellett.
Az estét azonban nem itt, hanem egy főzde (Newstead) sörözőjében fejeztük be, ahol vacsorázni is szerettünk volna, de a konyha már zárva volt. Ez volt a legnagyobb sörfőzde, amiben jártunk, nagyon sokféle sörük volt dobozos kiszerelésben is, ami jól jött, mert így legalább feltankolhattunk a következő napi kiránduláshoz. Vacsorát végül egy valamilyen Csalez Lopez (lehet, hogy Sanchez?) mexikói gyorsétteremből szerváltunk. Ennek az az érdekessége, hogy komoly lánccá tudta felfejlődni magát ausztrál viszonyok között a két nagy világmárka mellett. Mint aki nem látogatja ezeket a típusú helyeket, komoly fejtörést
okozott már annak értelmezése is, hogyan kell összeállítani egyáltalán egy rendelést. Ugyanis nem készételek vannak, hanem részegységek négy oszlopban és a vásárló tetszőlegesen összeállíthatja magának a kedvencét úgy, hogy minden oszlopból kiválasztja magának azt, amit szeretne: tészta+hús+köret+öntet. Teljesen logikus és ötletes.
Hazafelé még egyszer kipróbáltuk a vízibuszt, majd vonattal mentünk a kocsikhoz. A hajóval ellentétben ezen ismét alig volt utas, így aztán nem sokakat zavartunk azzal, hogy túl hangosak és jókedvűek voltunk. És igen, végül volt dinnye is, bár lehet, hogy csak másnap. Egy egész érett, zamatos dinnye, percek alatt szétszedtük, jó választás volt.
Vélemény, hozzászólás?