Lámpa gyújt Napot / Csíp a víz / Tikkadt köveken.
Aludtunk vagy három órát. Minden zokszó nélkül csendben készülődés, kint még bőven sötét van. El kell autózni a szomszéd faluba, valahol leparkolni az autót, majd megkeresni a megállót, ahonnan busz visz ki a helyszínre. Ez már nem az első alkalom, hogy szét van választva az érkezési pont és az esemény helyszíne, a kettő között pedig a szervezők oldják meg a szállítást. Jön is egy kisebb busz, a sofőr számolja a felszállókat és bár csak pár kilométert utazunk, szigorúan csak annyi utast vesz fel, ahány férőhely van. Bejutunk mind, itt most csak egy jármű van, nem esne jól a várakozás, amíg fordul. 
A cél, ahová megyünk, az ország legkeletibb csücske, egy kilátótorony, itt kel fel először a nap, az újév első napsugarát köszönteni jönnek ide a népek. Sokan nem először vannak itt, készültek, ülnek, fekszenek a derékaljon, meditálnak és várják, hogy történjen valami. A torony a nyugati oldalról közelíthető meg és a profik már elfoglalták a keleti oldalt. Meg lehetne próbálni átvágni rajtuk egy stratégiai pont elfoglalásához, de minek tömörülni, ez nem arról szól. Meg aztán meg lehetne állni a felvezető úton is a korlátnál, háborítatlan kilátást nyújt kelet felé.
Pirkad, felhős a láthatár, hol víz az éggel egybeér. 
Hangszórók vannak előkészítve és meg is szólal valaki a torony túloldalán. Lassan, csendesen beszél (hogy fel ne zavarja a még szendergőket 🙂 ), múltról, jövőről, rohanásról, nyugalomról. Amiről mindannyiunknak el kéne gondolkoznunk, ha adnánk magunknak 5 percet, negyed órát, egy egészet. Már az is jó dolog, hogy csak ott állni és hallgatni az illetőt. 
Lassan elő kéne bújnia a napnak a vízből, de a felhők kissé bekavarnak, a napfelkelte után még eltelik egy kis idő, mire megjönnek az első sugarak. Addigra már a többség kellően izgatott és igyekszik kihúzódni az árnyékból, hogy fotózhasson, csak kevesen maradnak ülve a helyükön. Ők még figyelnek arra, amit a szónok mond. 
Aztán hirtelen stílusváltás, felszólítás a vigasságra. Elhangzik vagy két-három popszám, kezeket a magasba, kezdődhet a tánc. A mozgástól felpezsdülnek az emberek, a szeánsz véget is ér, „menjetek békével, rohanjatok tovább, a bemelegítés megtörtént”, ezt már én teszem hozzá.
Ha már így alakult, azért átvágunk a tömegen, a túloldalon még nagyobb az embersűrűség, de mi nem a napot akarjuk látni, ami már elég szépen felkúszott az égboltra, hanem ott van a lejáró, amin le lehet menni a tengerig, az már a csücsök csücske. A legutolsó sziklákig nem merészkedünk ki, csak elülünk kicsit nézni a 
hullámzást. Az ösvény a parton fut tovább, azon indulunk visszafelé az autókhoz.
Amíg elkészül a reggeli, összecsomagoljuk az alvós cuccokat és a teraszon pihenjük ki a korai program fáradalmait. Annyira elmerülünk a beszélgetésben, hogy senkinek eszébe nem jut az itthoni éjfél. Végül is a pezsgőzés már megvolt, az SMS-ek elmentek még akkor…
A korai kelést ellensúlyozandó következik egy kis fürdőzés az egyik frekventált strandon. A három autó három helyen van leparkolva, átöltözés után a fiatalok húznak haza, ránk még vár egy kitérő útközben. Az összevissza pakolászás eredményeképpen, mikor végre mi is odaérünk az autóhoz, kiderül, hogy nincs kulcs. A többiek nem hallják a telefont, mi csak járunk körbe az autó körül, most mi legyen. A röhej, hogy kiderül, nincs is bezárva, de ez még nem elég. Hogy a reménytelenség melyik szikrája viszi egyikünket arra, hogy belenézzen a kesztyűtartóba (vagy valamelyik másik rekeszbe), annak csak az az angyal a megmondhatója, amelyik ezúttal is vigyáz ránk. Ugyanis ott a pótkulcs. Este aztán kiderül, hogy otthon van a kulcs. A fiatalok kocsijába került a pakolás és rendezkedés közepette.
Végre folytathatjuk utunkat, sík vidékről egy kissé dombosabba érkezünk és szép, erdős szerpentinen haladunk. Egy vízesést szeretnénk meglátogatni, a parkoló mellett le lehet nézni rá, de vizet azt távcsővel sem találunk. Viszont van egy körút, amely levisz az aljához, majd a másik oldalon vissza. A táblán elég nehéz kiigazodni, nem egyértelmű, hogy milyen hosszú és mennyi időt írnak rá, de azért elindulunk. 
Jó sokat ereszkedünk, már megint papucsban vagyok, azt hiszem, a nap lemenőben, egy katlan mélye felé haladunk. Azon vagyok, hogy talán jobb volna visszafordulni, nem egy sötétben eltévedéssel kéne kezdeni az évet világítás és enni-innivaló nélkül. De ezúttal is tévedek, leérünk az út legmélyebb pontjára és van egy kis csörgedező víz is. Nem életem fotója, ami itt készül, de emléknek megteszi. És bármilyen hihetetlen, de valóban körút, a katlan másik oldalán meredek, de széles ösvény visz vissza a parkolóhoz. Pedig a szemközti oldalról az a sziklafal járhatatlannak látszott. 
Erősen szürkül, kakadukat zavarunk fel, éktelen ricsajjal fejezik ki nemtetszésüket. A szemünkkel jól látjuk, a fényképezőgépnek ez már kicsit nagyobb kihívás, főleg, hogy már megint a másik objektív kéne. A madarakon kívül a kabócák a másik zajforrás, megpróbálunk meglesni többet is, de mire közelebb lépünk a fához és keresni kezdjük őket, elhallgatnak. Jónéhány próbálkozás után egyet azért sikerült meglesni, főleg a mérete lepett meg, kisebbre számítottam. Akkora volt, mint egy gyufásdoboz. Vagy ez már a halász-szindróma?
Brisbane-hez közel az autópályán megállunk egy helyi nevezetességnél, valamilyen töltött leveles tésztát (vagy valami hasonlót) sütnek sokféle változatban. Mintha záráshoz közel volnának, de még kapunk enni, miközben körülöttünk már mossák fel a padlót. Hazáig kibírjuk, addigra a fiatalok főztek nekünk. Egy jókora cipó megtöltve sajtmártással (?), a kenyeret törve és mártogatva hamar elfogyott az egész. Izgalmasan indult az év.
Vélemény, hozzászólás?