Delfin hátán / Mulu lába / Tanúhegyek / S újra ágyban.
Tengerpartból sosem elég, a délelőtt ismét ennek jegyében telt. Most először szörfösöket is láttunk, ez kicsit a pecásokra emlékeztet. Kimennek a vízre, aztán vagy fognak valamit, vagy nem, de az idő jól eltelik vele. Az egyik öbölben, magasan a parton vezetett az út, volt idő figyelni, hogy mit csinálnak ezek ott lent. Konkrétan semmit, kifeküdtek a deszkára, valamennyit eveztek kézzel, hogy kintebb jussanak, aztán csak vártak valamire. Jöttek a hullámok, nem valami egetverőek, elismerem, már amennyire teljesen laikusan ezt meg tudom ítélni, de ezeknek – legalábbis a legnagyobb részének – egyik sem volt megfelelő, csak áthuppantak rajta. Az volt az érzésem, hogy nem is nagyon erőltetik – ha ráállnak egy hullámra, ami kiviszi őket a partig, akkor evezhetnek vissza – vagy nem is tudnak szörfözni. Így csak kényelmesen ringatóztak a vízen.
Tisztelet egy-egy kivételnek, akik azért bepróbálkoztak és elég szép távot meg tudtak tenni. Kicsit olyan volt, mintha felmész a sífelvonóval és aztán nem ereszkedsz le, mert nem tetszik a pálya. Annyiban sántít a hasonlat, hogy a sípályák nem változtatják állandóan az alakjukat, de így talán érthetőbb, hogy miért nem értettem a passzivitásukat. Ha már kimentek oda, akkor hullámlovagolni kéne, vagy mi, gyengébb körülmények között legalább akkor kunszt domborítani valamit, mintha túl viharos a víz.Két kanyarral odébb viszont kárpótolt a természet, egy csapat delfin jelent meg és ők aztán maximálisan kiélvezték a helyzetüket. Szerencsénk volt, hogy nem csak elúsztak egy irányba, hanem fordultak is, így aztán hosszabb ideig élvezhettük a társaságukat a sziklafal tetejéről. Van olyan pillanat, amiről az ember érzi, hogy ez megismételhetetlen, nemhogy fényképezni lehetetlen, de átélni még egyszer sem adatik meg többé. Néhány fotó után inkább azt választottuk, hogy csak nézzük őket, amikor egy olyan helyzetbe kerültek, mint amikor a szörfös a hullám oldalában lovagol. 
Ez történt a delfinekkel is, a kiemelkedő víz oldalában úsztak párhuzamosan a hullámmal, a taréj alatt szinte egyszerre ugrottak ki a vízből és buktak alá. Ha valaha megoldható lesz, hogy az ember agyból ki lehessen nyerni beégett képeket, akkor meg fogom mutatni. Nincs az a szó, mondat, ami visszaadhatná az élményt.
A parti túra második részében egy természeti elemeknek kitett fokhoz értünk, ahol a szél és a víz érdekes alakzatokat vájt a kőbe. 
Egyes helyeken kis kerek lyukak, mindenféle alakban és méretben, odébb pedig inkább szögletes mini medencék alakultak ki. De hasonlíthatnám egy régészeti feltáráshoz is, mintha egy lilliputi település romjai lennének. Az út lezárásaként kisebb izgalmat okozott, hogy meg kellett találni a letett autókat, mert nem teljesen jelzett úton fejeztük be a sétát és 
egyre több útkereszteződés került utunkba, amelyek valódi alternatívaként jöhettek szóba. A szerencse ezúttal is velünk volt és folytathattuk utunkat Brisbane felé.
Még a tervezés időszakában feltűnt, hogy ezen a vidéken milyen sok névben van oo kettős. Persze, nem olyan sok, de valamiért megtetszettek. Feltételezhetően az őslakosok sok u (ú) hangot használhattak (pl. nyulimbunda, lásd pár nappal korábban, vagy az nyalimbunda volt?!?), az angolszász helyesírásban ennek leginkább az oo kettős felel meg. Pont útba is esett egy halászkikötő, a neve Mooloolaba. Ennél szebbet, dallamosabbat kitalálni sem lehet. A kikötőben halbolt, benne egy csomó ember állt sorba (a parkolóban is alig lehetett helyet találni), nemigen lehetett hozzáférni a pulthoz, megcsodálni a tengeri herkentyűket. De mi amúgy is inkább az emeletre jöttünk, ahol enni lehetett. Éppen ebédidő volt, egy keleti csoport tömte a képébe a grillezett cuccokat, viszont a szakács is éppen delelt valahol, így várnunk kellett kicsit. Egy szokatlan kiszolgálási móddal találkoztunk (legalábbis nekünk, idegeneknek), amely a későbbiekben más helyeken is visszaköszönt, ez a szokás arrafelé. Az ember megy a pénztárhoz, rendel és fizet, majd kap egy hosszú szárú táblát, rajta egy számmal. Aztán majd egyszer jön a felszolgáló, körbejár
és megkeresi, hogy melyik asztalnál van az a szám, ahova neki kézbesíteni kell az ételt. Nagy kiterjedésű helyen ez azért elég szép mutatvány, ha rossz helyen kezdi az ember a kört és állandóan körbe kell járjon. De működik a dolog, mindig megkaptunk mindent, akár bent ültünk, vagy néha teraszon, ha volt olyan. Ennek a rendelésünknek nyoma is maradt, kardhal (a két szeletes) és egy barramundinak nevezett hal körettel. A többieknél is hal, kagyló és egyéb hasonló szerepelt az opciók között (ha már kikötőben voltunk).
Emlékeim szerint egy üveg bort ittunk mellé, hogy megadjuk a módját és a hal is jól érezze magát. Viszont sokfelé kellett osztani, ezért a délután folyamán további folyadékpótlásról is gondoskodni kellett és ezáltal kezdetét vette egy újfajta program is, az ausztrál főzdetúra. Első megálló a Moffat Beach Brewing Co (idézet a honlapjukról: „Moffat Beach Brewing Co is officially the best independent small brewery in Australia”). Egy elég zajos kocsmában landoltunk, ahol kikértünk egy sörsort (az ausztrál sörsorok sorában az elsőt). Ezeknek a lényege, hogy a választékból az ember kipécéz néhányat – helyfüggő, hogy négy, vagy öt tétel tartozik a sorba) mindegyikből adnak egy-egy decit, aztán vagy elég, vagy abból, ami a legjobban ízlik, lehet rendelni nagyobb kiszerelésben is. A helyek jó részén a pultos olyan sorrendbe teszi, ahogy javasolja a kóstolást. 
Fel lehet tenni a kérdést, hogy például ez a nyolc milyen fajta. Lehet rá készülni is, hogy folyamatosan jegyzetelni, dokumentálni, aztán a hely szelleme, a környezet úgyis elvisz valamilyen irányba, úgyhogy lehet, hogy marad írásos, vagy képi nyoma, lehet, hogy nem. Ennek most nem maradt, bár általában van egy cetli, amire ráírják, hogy melyik szám milyen sört takar.
Naplementére megpróbáltunk egy jó kis fotótémát találni, de az időjárás nem sok jóval kecsegtetett, kérdéses volt, hogy érdemes-e egyáltalán arrafelé kerülni, majd a parkolóban is azon tanakodtunk, hogy maradjunk-e. 
Végül az utolsó két percre a felhők alatt mégiscsak kikandikált kicsit a nap, bár elég párás is volt az idő.
Jócskán beesteledett, mire Brisbane-be értünk és még hátra volt egy program. Szombat lévén ott az a szokás, hogy valahol a város szélén lehetőséget adnak a népnek egy kis szórakozásra. Van egy nagyobb fedett terület kinevezve erre a célra, belépéskor fizetni kell egy jelképes összeget. Bent több színpad van, ahol különböző stílusban lépnek fel előadók, lehet nézni, hallgatni őket. Ugyanakkor mindenfelé etetők és itatók. Van amelyiknek van saját „terasza”, máshol éppen csak rendel az ember és miközben eszi vagy issza, megy tovább, vagy nézi az előadásokat. Az a szép benne, hogy itt felvonul egy csomó nép étkezési kultúrája. Ezek többnyire autentikusak, mert arról a helyről odaszármazott készíti. Nagyon sok az ázsiai, de szép számmal van dél-amerikai és európai stílus is. A magyar lángosos az átlagosnál nagyobb helyen készíti a dolgait, mindamellett, hogy ez már egy teljesen más változat. Míg felénk a sajtos, tejfölös, fokhagymás, de mindenképpen egyszerű verziók uralják a piacot, ott telenyomják mindenfélével, maga a lángos inkább csak köretként, vagy kenyér helyett van jelen.
Ha nem is sok, de desszertező hely is van, egy krémesszerű valami megragadta a fantáziámat, de sokan voltak és elengedtem. Elég sok ember választja ezt szombat esti programnak, bírni kell a tömeget. Tíz óra után aztán kezd ritkulni a nép, akkor már sok helyen a takarítással foglalkoznak a pultosok és a felhozatal is erősen megcsappan. Mi is lépünk, egy tartalmas nap után végre ismét ágyban. Mostantól ez lesz a főhadiszállás, a hátizsákos, csomagolós időszaknak vége.
Vélemény, hozzászólás?