Lefelé az úton / A griffmadár gyomrában / Pudongi hajnal vár.
Indulás péntek 13án, majdnem 13 órakor (kettővel előtte). Senki nem babonás (?). Nem tesszük fel a kérdést, nem derül ki. Nekem tetszik, csak szerencsét hozhat. A visszaútra is lett volna egy frappáns dátumajánlatom, de végül nem az lett (nem baj).
Az idő elég lehangoló, 3 fok, de nem kéne túlöltözni, hiszen ahová megyünk, ott tízszer ennyi és Shanghai sem túl hideg ebben az időszakban. A madarunk, amivel szállni fogunk, egy Boeing 787-9, a menetidő (kimondani is sok) 10 óra 30 perc, érkezés helyi idő szerint reggel 5:00. Ez önmagában nem is lenne baj, de a mi időzónánkban ez éjfélnek felel meg, tehát legkésőbb addigra igencsak le szoktunk feküdni. És nekünk akkor kezdődne a városnéző túra (na jó, kicsivel később, mert leszállás, biztosan lesz valami adminisztráció és ellenőrzés is, ha egyáltalán kiengednek minket a városba, nem tudjuk, mire számítsunk)…
A készülődés során sokan figyelmeztettek az eltérő időzóna miatti átállási nehézségekre. Elgondolkoztam azon, hogyan lehetne ezt a sokkot csökkenteni valahogy és ragyogóan kitaláltam, hogy egy héttel az indulás előtt elkezdünk fokozatosan átállni. Ha minden nap egy fél-egy órával korábban lefekszünk, ha nem is mindig sikerül időben elaludni, az indulás napjára már félig át leszünk állva. A repülőn is biztosan sikerül szunyókálni néhány órát, így nem lehet (akkora) gond. Ragyogó terv volt és természetesen(?) semmi nem valósult meg belőle. Annyira nem, hogy utolsó este – na, vajon miért? hát persze, akkor csomagoltuk össze a szerencsére 80%ban már előkészített holmit – a szokásosnál is később kerültünk ágyba. De még mindig reménykedtünk abban, hogy az úton majd sikerül pihenni.
A gép tele van, minden üléshez saját kis szórakoztató centrum tartozik. Fülhallgatót is adnak, aztán ki-ki kíváncsisága szerint választhat: lehet nézni a repülési útvonalat, mutatja a térképet, a repülési paramétereket, de ezt hamar meg lehet unni.
Vannak filmek, számítógépes játékok, bár kicsit közel az előző ülés háttámlája, egy idő után zavaróan közeli, az előző sorban levő utas monitorját nézni sokkal kényelmesebb a szemnek.
Van két magyar film is a listában, az egyik a Budapest noir, ezt hanggal és angol felirattal nézem, de hang nélkül megnézzük az egyik Bosszúállós Marvel filmet is. Sikerül megverni a gépet sakkban (valamelyik alacsonyabb szinten), majd kipróbálom a sudokut is. Különösebb türelmem egyikhez sincs, de attól való félelmünk, hogy mi lesz a 10 óra alatt, végül is nem következik be (eddig max 4 órás útjaink voltak). Időről időre felállunk, nyújtózkodunk kicsit, de az alvás valahogy sehogy sem akar összejönni. Közvetlenül mögöttünk a WC (emiatt aztán az ülés dönthetősége is korlátozottabb), minden egyes öblítés kihallatszik és a repülő motorja is elég hangos, még ha ez egy állandó monoton zaj is. Pedig minden adva van, felszállás után egy órával hoznak enni, az ablaktámlákat elsötétítik, külső fény nem jöhet be. Miután összeszedik a tálcákat a belső fényt is minimálisra csökkentik, besötétítenek, mint a csirkéknek, ettetek, aludjatok.
Ráadásul hideg is van, a légkondit nagyon bénán állíthatták be, van aki szóvá teszi, „bocsi, nem tudunk rajta változtatni”. Szerencsére adnak egy-egy plédet (benne van a jegy árában, felszálláskor minden ülésen van), de az is kevés, jól jön a pulóver. Ha lassan is, de telik az idő, az ötödik órában érkező holtponton (lehet, hogy leszálltunk volna, ha van rá lehetőség) sikerül túlesni. Érkezés előtt egy jó órával megint hoznak enni, mindkétszer valami kínai csodadolgokat, ehető, elfogyott. A fogyasztási sorrendet nem sikerült jól belőni, egy tálcán van valami előételszerű, egy meleg főétel, egy harmadik tálkában gyümölcs és egy margarin, amihez a péksütit akkor hozzák, amikor már mindent megettünk.
Leszállás után egy érdekes világ fogad. Az érkezőket nem hagyja magára az ország, nem kell feliratokat, nyilakat böngészni (bár minden érthető nyelven is ki van írva), fiatal(nak látszó) helybeliek irányítják az érkezőket a megfelelő irányba. Lehet tőlük kérdezni is, de nemigen van mit, mert már jó előre mutatják az egy lehetséges útvonalat. Mindjárt elsőre egy vonathoz, amivel majd átmegyünk a terminál egy központibb részébe. Jön is a szerelvény, modern, csilivili, ajtók nyílnak, de nem felénk, hanem a másik oldalon, ahol helyi biztonságiak lépnek be, nézik körbe az üres szerelvényt, aztán valamelyikük felemel egy zöld táblát, az ajtók bezáródnak, majd nyílnak a mi oldalunkon is, be lehet szállni. Kényelmesen elférünk, mintha legalábbis csak egy fél repülőnyi utas érkezett volna. A biztonságiak diszkréten meghúzódnak a sarkokban, két ajtónként van belőlük egy-egy. Egymással sem beszélnek, csak néznek komoly arccal. Monitor a vagonban, jófajta propagandafilm megy hang nélkül, zászlót lengető fiatalok éljeneznek, borsódzik a hátunk. Nézünk egymásra, csak csendben és alig mosolyogva próbálunk humorizálni, kicsit meghökkentő visszatérni a múltba.
Csak egy megállót megyünk, hangosbemondó angolul tájékoztat arról, hogy utunk innen gyalog folytatódik. Mégpedig egy hosszú egyenes folyosón, ahol természetesen megint vigyáznak ránk és udvariasan odaterelnek a bankautomatának látszó valamikhez, amelyekről kiderül, hogy ujjlenyomatgyűjtők. Bár a gép folyamatosan mondja, hogy mi a teendő, segítenek is, hogy minél gyorsabban végzünk és ne torlódjon fel a sor, szabadulunk is gyorsan. Megérkezünk arra a pontra, ahol napi (48 órás?) ingyenes vízumot igényelhetünk, hogy kimehessünk a városba. Kitöltjük, majd biztonsági pultokhoz érünk, ismét szigorú arcú dolgozók, minden pultnál kettő, mintha egymást is ellenőriznék. Egyesével járulunk eléjük, végignézik a kitöltött űrlapokat (milyen géppel jöttünk, mivel megyünk tovább, hova), újabb ujjlenyomatszkennelés, ezúttal fotózás is, majd intenek, mehetsz.
Ha álmosak is voltunk, ettől a procedúrától felébredtünk. Végre, „szabadok” vagyunk, már csak az a kérdés, hogy az ajtó mögött vár-e valaki.
Vélemény, hozzászólás?