Az üvegajtón túl / Szok kici hangya / Buddha vigyázza léptüket.
Egy szelet Kína a mai menü. Azzal, hogy vezetett városnézést választottunk, kicsit be is határoltuk, hogy mely szeletét fogjuk meglátni. Nem azért, mert szégyellniük kéne, de ebbe most nem fér bele a mágnesvasút, amellyel be lehetne menni a városba. Egyszerűen azért, mert az idegenvezető és egy kisbusz kijön elénk a reptérre, estére pedig vissza is visznek oda. Nem kell összevissza csámborognunk, eltévednünk, kontroll alatt vagyunk. Nem hagy nyugodni a gondolat, jelentés is készül majd?
A reptéri út soksávos, a forgalom nem túl nagy. Szolid tempóban haladunk, a sofőr és a járműve nagyjából egykorú és nem egy gyerek vezet (számoljunk szorzóval, mint a kutyák, macskák esetében). A városba érve az tűnik fel, hogy az utat (az autópályát is) kétoldalt virágok szegélyezik. Egynyári! Amit nálunk pár négyzetméterre kipalántálnak, az itt sok km hosszan van. Nincs már nagyon korán, vannak szakaszok, ahol éppen ültetik őket. Nem tagadom, feldobják a betonrengeteget, csak érdekes, hogy itt van erre igény, pénz és energia.
Első utunk a folyópartra vezet, amelynek két partján fekszik a város. Alig valamivel érkezünk napfelkelte után, de a levegő amúgy is elég párás, szmogos, kicsit hűvös is van. Szerencsére van egy nyitott kávézó, kávé, tea kicsit felmelegszünk.
A túlparton néhány évtizede még semmi nem volt, most üzleti negyed. Ezen pedig az angol építészet nyomai, felújítva, rendbe rakva. Éppen egy télapókommandó szállja meg az épületet, nem az egyetlen ellentmondás a városban. A parton fiatalok futnak el mellettünk, jókedvűek, valamilyen rendezvény lehet.
Meglátogatunk egy selyemgyárat, mutatják a gubókat, a technológiát, mondanak hihetetlen számokat tartósságról, hosszúságról, hamisításról, de náluk az egyetlen és igaz és eredeti. Elég gyorsan át is kerülünk a bolti részbe, ahol már bombáznak is a kihagyhatatlan lehetőségekkel. Több futott kör után egy párnahuzatgarnítúrával távozunk, nem boldogok tőle, hogy csak ennyit vásároltunk, de bár szép dolgok vannak, nem fogunk három hétig plusz csomagokat hurcolni magunkkal.
A Jade Buddha templom a nyugalom szigete. Többnyire meghúzódunk egy-egy sarokban, hogy ne zavarjuk a helyieket és az idegenvezető halkan mesél Buddhákról, szentekről. Mert nem egyetlen Buddha van, hanem sok, egyesek szerethetőek, pozitív kisugárzással, mások félelmetesek, nyilván emlékeztetnek gyarlóságainkra. Valahogy úgy képzelem, hogy annyiféle, mint az emberek, különböző fejlődési stádiumban, de a legnagyobb főnök az, amelyik már feljutott a legfelső fokozatba. A templom egy nagy tér köré épített sok szentélyből áll, hatalmas szobrok, sok arany és színek kavalkádja. A hatalom megtűri a vallást, inkább irányítja, kézben tartja, a „nevelés” hosszabb távon amúgy is kifizetődőbb, mint a nyílt és nehezen kontrollálható konfrontáció.
Az óváros turistákra van berendezkedve. Nem feltétlenül ránk, inkább a helyiekre, más városokból, magunkfajta szinte nincs is. 
Rengetegen vannak, helyenként elég nehéz az előrehaladás. Főleg gyorskajákra vannak berendezkedve, itt mindenhol kínait tálalnak fel. Kicsit furcsa, egy utcára néző ablakban rendelsz, aztán megkapod dobozban, amit bevihetsz és asztalnál megeheted. Valamiért itt is olyan érzésem van, mintha legszívesebben kiutálnának minket. Jó, van nálunk egy kis kfc (vagy valami hasonló) kiegészítés is a helyi fogások mellett, lehet, hogy nem tetszik nekik, pedig igyekszünk rejtegetni.
Az óváros egyik sarkában egy újabb nevezetesség, a Yu Garden, egy valamikori hivatalnok otthona. Shanghai-i viszonylatban hihetetlen méretű területen fekszik, több különálló épülettel (mind más céllal épült, lakni, dolgozni, meg sok egyéb). A sziklakertbe a köveket valahonnan jó messziről hozták, patakocska, csobogók, hidacskák (a kép még a kerten kívül készült, a bejárattal szemben levő óvároshoz tartozó épületek láthatók rajta).
A tetőnek is megadták a módját, mindenfelé sárkányok, 
békák és lovagi jelenetek, jómódú ürge volt az illető. Most tömött sorokban járja körbe a portát a mai kor embere (nagyjából úgy van kialakítva, hogy egyirányú legyen a forgalom, legalább nem jönnek állandóan szembe). Nem ismerem a hely éghajlatát, de sokszor kínai, japán filmeket elnézve nem értem, hogy egy szál paraván mögött hogyan lehet(ett) kibírni, miközben pl esik a hó (és fagyni is szokott biztosan).
Újabb állomás, egy piac. Zárt térben, először csak zöldség és gyümölcs (egy része ismeretlen, de a földieper hihetetlenül nagy és még hihetetlenebbül műanyagnak néz ki), a belső részben tengeri herkentyűk, többnyire jégben. 
Rácsodálkozunk sokfélére, ha itt töltenénk pár napot, biztosan törzshelyünk lenne a napi betevő alapanyagának beszerzéséhez. Újra kiérünk az utcára, még várni kell valakire, jön egy motoros, alaposan megpakolva zsákkal, dobozokkal. Ledobja az egészet a járdára, majd elhajt. Próbáljuk megfejteni, már szinte el is felejtjük, amikor bentről megjelenik egy kiskocsival, felpakolja és beviszi az egészet. Ezek szerint saját magának hozta, csak valahol máshol parkolta le a mopedet. Nem tudom, hogyan szellőzik, de nincs bántóan halszag.
Utolsó megállónk egy bazár, vagy valami ilyesmi. Szűk sikátor, rengeteg ember, azt hiszem, itt mindent lehet kapni, de konkrétan nem emlékszem semmire belőlük. Enni biztosan lehet, mert enni azt mindenfelé lehetett. Itt már a fáradtság kezdett úrrá lenni rajtunk, bár még hátra lett volna egy elit bevásárlóutca. szegény idegenvezetőnk nem is értette, hogy ez a lehetőség miért nem csábít minket. Ki tudja, ha kicsit felkészültebbek vagyunk, hogy mit és milyen áron lehet ott kapni, talán csak ezt az egyet tartottuk volna meg a lehetőségek közül. Mindenesetre neki el kellett számolni mindennel, a programokkal is, így aztán alá iratta velünk, hogy miattunk, pontosabban fáradtság miatt maradt el, ezzel ő tiszta volt.
A félórás úton a reptér felé már félkómában telt, de ennyi idő alatt sikerült elég erőt gyűjteni az ismételt biztonsági ellenőrzéshez, sőt, a tranzitban már annyira feléledtünk, hogy még egy jóízűt ettünk is a maradék kínai pénzből. Valamilyen meleg és csípős leves volt és piszokul jólesett. Már csak egy alvás hiányzott volna, hazai idő szerint dél van (25 órája szálltunk fel), szombaton egy ebéd utáni sziesztánál nincs is jobb. De minket most még nem egy kényelmes ágy várt, hanem egy Airbus 330 és vele együtt egy újabb 10 órás repülőút.
Vélemény, hozzászólás?