Keleti nyárban / Térít a Rák / Velünk a Tér s Erő.
26 órával az első felszállás után ismét a levegőben. Valahol középtájon ülünk, de most nem csábít a lehetőség, hogy ablaknál ülve a város fényeit nézzük. Amúgy is az út nagy része víz fölött lesz és eleve sötét van. Az első hosszú út tanulsága, hogy ilyenkor előnyösebb a folyosó felőli részen ülni. Kevésbé macerás felállni, kicsit megmozgatni magunkat, ami elkerülhetetlen 10 óra alatt, nem kell zargatni kedvezőbb helyzetben levő utastársunkat (lehet, hogy éppen alszik). Egy 2-3 órás utat simán végig lehet ülni egy helyben.
Eseménytelen út, etetés, elsötétítés, etetés, érkezés. Az alvás most valamivel jobban megy, de nagyjából ugyanazt az intervallumot (déltől éjfélig) kéne pihenéssel tölteni, mint az első gépen, inkább a fizikai fáradtság az, ami segít egy kicsit a kényszeralvásban.
Egyik izgalom után jöhet a másik. Leszállunk Brisbane-ben, hét ágra süt a nap, de mielőtt még begurulnánk a kapuhoz, a gépet ideiglenes karanténba teszik. Persze, szólnak előtte, hogy mindenki maradjon nyugton, mert bár úgy tűnik, hogy a célnál vagyunk, de ez még nincs véglegesen eldöntve. A kézipoggyásztartókat kinyitják, majd jön is a hatóság, végigmennek mindkét soron, nézelődnek. Nem annyira szigorú a tekintetük, mint a kínai kollégáké, de mukk sincs, még azok részéről sem, akik hazaérkeztek. Ki tudja, lehet, hogy őket sem engedik be, ha rosszalkodnak. Közben végigsprézik a csomagokat, még jó, hogy közvetlenül ránk nem fújnak. Végre kiszállhatunk, de ezek után mi várható még? Belépéskor nyilatkozni kell, hogy nincs nálad ennivaló, növény, nyers fa (vagy abból készült tárgy), nem poros/sáros a ruhád/cipőd és még pár hasonló dolog. Az egyik flakon pálinka már a magyar határnál elvérzett, a megmaradt másiknak is bizonytalan a léte.
A csomagokkal együtt érkezünk a belépési pontra. Itt már valamivel oldottabb a hangulat, barátságos a hozzáállás, nem is vacakolnak velünk sokat, megnézik a papírokat, aztán haladj tovább. Még bámészkodnak vagy ketten, de mi nem keressük velük a kontaktust és ők sem találnak rajtunk semmi kivetnivalót. Azt már megszokhatták, hogy bár náluk 30 fok is van napközben (még csak reggel 9 van egyébként), egyesek kabátban, pulóverben vannak, elvégre télből jövünk. Egy sarok után pedig nyílik az ajtó, kiértünk. Ennyi lett volna? Ennyi volt, ment minden simán. Minden tehertől megszabadulva (szó szerint is, rekordsebességgel vedlünk át nyáriba) nyugtázzuk: Hihetetlen, itt vagyunk!
Már csak egy nyúlfarknyi belföldi repülés van hátra. Óvatosságból a későbbi gépre foglaltunk, de időben érkeztünk, most megint várhatunk pár órát. A váróban kellemes a hőmérséklet, de kilépve az ajtón úgy érzem, mintha neki lehetne támaszkodni a melegnek. Mellettünk vasút, elég gyakran jönnek-mennek a vonatok, a háttérben pedig látszanak a város felhőkarcolói. De ide még vissza fogunk térni, látni fogjuk közelebbről is őket. A reptér nem tűnik nagynak, aztán fény derül a miértjére is, a belföldi járatokhoz át kell buszozni a másik terminálra. Gond egy szál sem, a csomagokat itt is fel lehet adni, a busz pedig nagyjából negyedóránként jár, természetesen ingyenes. Nem is rontjuk itt tovább a levegőt, húzunk át. Ez a terminál már nagyobbnak látszik, tágas terek, rengeteg szék, alvásra csábít minden. Helyette valamilyen francia vajas tésztából készült töltött izét eszünk és ismerkedünk az ausztrál sörökkel.
A belföldi út nem tart sokáig, alig 1100 km a legyűrendő távolság. Jórészt helyiek vannak a gépen, ami önmagában nem meglepő. 
Az már inkább (ok, csak számomra), hogy szinte csomag nélkül, lenge nyári öltözetben, mintha csak a sarokig mennének egy busszal, vagy villamossal. Itt nem fagyasztják klímával az utasokat? Hát nem. Leszállunk a puszta közepén (Proserpine, ha valaki keresné), a reptér kis túlzással még óvodának is kicsi, kifelé semmi akadály, a csomagokat már együtt várjuk ausztrál barátainkkal. Ők autóval érkeztek Brisbaneből (két nappal előtte indultak), mi pedig így megszabadultunk 11 órányi autózástól. Még egy fél órányi azért jutott belőle így is, mire Airlie Beachbe érünk.
Az autókban alig van hely a sok csomagtól és még hátravan egy bevásárlás is, öt napnyi élelmet kell vételezni tíz személy részére. 
Ugyanis öt napig hajózni fogunk a Pünkösd szigetek (Whitsunday Islands) között és nincs lehetőség vásárlásra, csak egy helyen, ahová nem is biztos, hogy elmegyünk, vagy vissza kell menni az indulási pontra, ami nagy kiesés térben és időben. A bérlet csak másnaptól élt, de az ausztrál rugalmasságba bőven belefér, hogy megengedték, hogy már előző este a hajón aludjunk a kikötőben. Sőt, ezzel együtt jogosultakká váltunk a kikötő vendégei számára fenntartott vizesblokk használatára. Ötven órával indulás után felbecsülhetetlen egy jó zuhanyozás lefekvés előtt.
A bejelentkezés a hajó átvételére, a kulcsok átadása és a tájékoztatás, hogy mit hol találunk meg, perceket vett igénybe végre és jöhetett a welcome drink. 
Utána pedig egy halom teendő, ki- és átcsomagolás, bevásárlás és ezek betárolása (hihetetlen mennyiségű enni- és innivalót sikerült a hajó minden szegletébe elpakolni). Vacsora után még benéztünk a „városba”, a központban nyilvános strand van, lehet fürödni. Korábban este és éjszaka is, de most csak egy őr fogad és közli, hogy újabban ezt már nem engedik. Kevésbé szomjas polgárok zavarták a rendet, emiatt van a tilalom. Nézünk nagyot, micsoda emberek vannak! 🙂 
Így aztán marad nekünk a játszótér, a kikötői zuhanyzó és végre egy ágy, ahol a víz álomba ringat.
Vélemény, hozzászólás?