Fényfestés

Ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor fénnyel festés és nem a fény festése, ahogyan talán a cím sugallná.

A lényege, hogy egyesek valamilyen fényforrással végeznek különböző „tornagyakorlatokat” egy sötét térben, míg mások egy fényképezőgép mögött hosszú záridős képet készítenek róla. Természetesen működhet egyszemélyes játékként is, hiszen egy állvány, vagy stabil pont nélkülözhetetlen és a távkapcsolót és időzítőt is feltalálták régen, vagyis az expozíció elindításához nem feltétlenül kell a gép közelében tartózkodni, de komplexebb alkotáshoz azért egymagunk kevesek lehetünk még akkor is, ha multiexpoban gondolkozunk.
Ha zárt térben zajlik az esemény, akkor annyiban egyszerűbb a helyzet, hogy a világítás felkapcsolásával van lehetőség a gép pontos beállítására. A szabadban mindez már sokkal izgalmasabb, mert sötétben, esetleg kis fejlámpával kell boldogulni. Nehézséget fog okozni az élességállítás is, mindenképpen kézi beállításban érdemes gondolkozni. Elengedhetetlen tehát a gépünk alapos ismerete.

Vannak esetek, amikor nagyon precízen kell valamit kirajzolni, ezt ajánlatos jól begyakorolni, szükség esetén pontokat megjelölni, hogy hol kell megállni. Ha sok mozgást igényel a dolog, akkor időt mérni, hogy van-e esély egyáltalán arra, hogy valaki eljusson egy távolabbi pontra, esetleg visszaér-e időben. Több fényforrás esetén azok erősségét egymáshoz kell igazítani, hiszen egy „rajzon” nem biztos, hogy jól mutat, ha az egyik fele kiég, a másik pedig alig látszik.
Sok gép esetén azt is meg kell tervezni, hogy ezek egymáshoz képest hol helyezkedjenek el, nem lógjanak be egymás látómezejébe. A nagy létszám (akár fotós, akár festői oldalon) esetén mindenképpen kell egy karmester, aki összefogja az egészet és vezényel. Neki lesz a felelőssége, hogy akkor induljon a mutatvány, amikor mindenki készen áll rá és a többieknek alkalmazkodni kell hozzá. Ha kiadja az utasítást, akkor onnantól kezdve mindenki tegye a dolgát: ha nem nyomta meg a gombot, akkor türelmesen várni kell, amíg lefut az akció és lehetőleg nem elrontani valamivel a többiek képét mászkálással, vagy fényt gyújtani azt keresve, hogy vajon miért nem az történt, amit szeretett volna. A festőnek pedig törekednie kell rá, hogy a lehető legpontosabban megrajzolja a rá osztott feladatot.

A tervezés fázisában fel kell mérni a terepet, hogy minden mozgást épségben végre lehessen hajtani, ne legyenek akadályok, amelyeket a sötétben nem lehet észre venni. Fel kell készülni arra, hogy elsőre (második, sokadikra) sem fog flottul menni minden, mindig lesz olyan részlet, amin még lehet, kell javítani. Ehhez pedig biztosítani kell az alapanyagot, ne 3 csillagszóróval kezdjünk neki, mert bosszantó, ha elfogy a segédanyag. Ha szabadban vagyunk, fel kell készülni a hűvösebb időre, még nyáron is meglepődhetünk néhány óra után, hogy lehűlt a levegő, télen pedig a legizgalmasabb téma ellenére is vacogni fogunk egy idő után. Nem beszélve olyan apróságról, hogy a gép körül állva előbb-utóbb a leheletünk rá fog fagyni az objektívre (pl. a Fotókör felirat esetén).

Ne lepődjünk meg, ha a környezetünk kíváncsiságát is felkeltjük, hiszen nem megszokott, hogy az éj sötétjében emberek kis fényforrással a kezükben gyanús dolgokat csinálnak (pl. vonatot rajzolnak a biatorbágyi viadukton), ezért ne nehezteljünk a kiérkező rendőrökre. Ha pedig egy habverőbe fémes dörzsit teszünk és meggyújtjuk, majd egy kötél végére kötve forgatjuk, hogy szálljanak a szikrák, akkor azt lehetőleg ne egy kiszáradt mező közepén tegyük, ahol fennállhat a tűzveszély.
Egyébként minden nehézség ellenére jó móka, ajánlom mindenkinek kipróbálásra, akár a gép mögött állva, akár egy fényforrással tornázva. Köszönet a lehetőségért és az élményért a kecskeméti és a biatorbágyi fotósoknak.