Golden cukkini

Nagy divatja van a főzős dolgoknak mostanában, ezért úgy gondoltam, hogy nálam ez nem fog szerepelni. Aztán mégis csak lett egy.
Az egész egy palántával kezdődött. Több másik között kaptam egy cukkini palántát. Semmi gond, a zöldborsó között volt egy kis hely, elfért. A többi növényhez hasonlóan nem volt agyon babusgatva, néhány szükséges karbantartási munkát megkapott, de semmi extra. Az időjárás kegyes az idén, viszonylag jókor érkeznek az esők, így aztán fejlődött is szépen. Egyszer egy sárga kezdeményre lettem figyelmes, volt vagy 6 cm, de pont úgy nézett ki, mint azok a tökök, amelyek víz hiányában elsatnyulnak. De, mint kiderült, ennek ez a normális színe és néhány nap alatt szépen kifejlődött. A másik tövön egy zöld példány is nyújtogatta a nyakát, valamint a tökindákon is rántani való példányok illegették magukat. Ennyiért már érdemes beizzítani a konyhát. Rántani szerettem volna mindet, de aznap délelőtt jött egy link:

Ez annyira belelkesített, hogy úgy gondoltam, fotózni is fogok.
A konyha fotózás szempontjából nem egy optimális tér, hogy finoman fogalmazzak: magyarán katasztrofális körülmények vannak ehhez. A tájolása olyan, hogy a napfény nem talál utat, nyáron a fák lombja miatt, télen pedig a szög nem megfelelő. A munkapult ráadásul pont az ellenkező oldalon van. Mindezek ellenére megfelelő felszereléssel biztosan be lehetne szépen világítani (az viszont nincs 🙂 ). Vagy átcuccolni mindennel optimálisabb fényviszonyok közé. Lelkesedéssel azonban sok minden áthidalható.
Amivel nem számoltam, az az időfaktor. Egy rántott tök projekt 2-2,5 órából kihozható a tököcskék számától függően (három alatt nem fogok hozzá, de volt már hat darabos is). Megpucolni, sózni, panírozáshoz előkészülni, aztán már csak a panírozás és a sütés monotonitása marad. Jelen esetben a cukkini elkészítéséhez hosszabb előkészületekre volt szükség. Nagyon kíváncsi volnék, hogy miféle célszerszámot használtak a kis hengerek lyukasztásához, késsel nem sikerült olyan szépet faragni (mindegy, a belseje úgyis tovább lett darabolva). Annyiban még eltértem a filmhez képest, hogy a sonkát is fonnyasztottam, hogy megszabaduljon a víztől, amit előszeretettel nyomják tele a gyártók.
A karikák gurultak jobba-balra a fényképezőgép előtt, az idő pedig elszaladt. A töltéshez és panírozáshoz még lett volna egy-két ötletem, de át kellett volna rendezni a terepet és nem volt kiforrott elképzelésem sem arról, hogy milyenre. Közben pedig sütni is kellett már, az idő is szorított, a kezem is lisztes/tojásos, úgyhogy már csak egy dolog vezérelt, a végére érni valahogy, további képek pedig nem készültek a készítésről. Másnap még volt egy gyenge próbálkozás a végtermékről, de akkor éppen az ihlet nem jött, a fotóalanyok pedig gyorsan elfogytak.
Két dolog foglalkoztatott a töltött cukkinivel kapcsolatban. Egyrészt hogyan fog visszaférni a sonkával, spenóttal és sajttal felturbózott belseje, másrészt pedig mennyire fognak átsülni a kb 3 cm vastagra vágott hengerek. Nem tudom, hogy miért, de visszafértek (igaz, nálam sajtot nem kapott, kimaradt a nagy izgalomban) és pont annyira átsült, hogy még roppanós legyen. Valamint a panír is szépen megállt rajta, az oldalán is. További rejtély még, hogy a filmecske végén látható darabok mintha nem ugyanazok lennének, a méretük másnak tűnik, szélesebbnek. Vagy csak a beállítás szöge zavarja meg az ember szemét.
Ez volt hát egy kirándulás a fázisfotózás területére. Nem egy egyszerű meló és nem is biztos, hogy egyszemélyes foglalkozás. Van egy olyan érzésem, hogy a kettő egyszerre nem megy: vagy (értékelhető) fotók készülnek, vagy a vacsora.