Gömb út mentén / Indián pezsgőzik el / Mély ülés a homokban.
A előző nap kései befejezése után a következő nap korán indult, elég hamar át kellett adni a lakosztályt. Útközben megálltunk egy hangulatos kis településen (ha jól emlékszem, akkor Childersben) reggelizni, szerencsére a helyi pékség (Childers Bakery) már nyitva volt. Kicsit izgultunk miatta, hogy nyitva lesz-e, elvégre mégiscsak december 24 és elég korán is volt. Túl nagy készülődés nem érződött a levegőben, bár a utcán alig lézengtek az emberek. Az utcára kihelyezett asztalokon ettünk, majd kicsit sétáltunk is, de sok időnk nem volt nézelődni, irány Rainbow Beach. A rövid éjszaka megtette hatását, az utasaim elkezdték kipótolni az alvást. Az út sem volt túl izgalmas, teljesen megértettem őket. Aztán egyszer csak a másik autó megállt az út szélén és percek alatt felpezsdült az élet. Elég prózai ok miatt álltunk meg, de ahogy jobban körbenéztünk, jött az ötlet, hogy lehetne egy csoportképet csinálni. Addigra már előkerültek a kellékek, mint kiderült, karácsonyfadíszek is voltak a csomagok között, úgyhogy rövid idő alatt feldíszítettünk egy fát és már készült is a kép (elnézést a „levágott” ujjakért, de annyira fel volt pörögve a társaság, hogy képtelenség volt még egy képet csinálni – talán ha időben észreveszem, hogy hiányzik néhány ujjperec … de a kép megismételhetetlen, így eszmei értéke biztosan van). Az arra járóknak is tetszhetett a performansz, mert majdnem minden autóból dudáltak nekünk, mi pedig integettünk vissza.
Ezek után érkeztünk meg a következő állomásunkra, a változatosság kedvéért egy tengerparti településre. Ez a kiindulópontja a Fraser sziget meghódításának, akinek nincs, itt bérelhet terepjárót, mert anélkül nem ajánlott oda menni. És abból is igazit, a városi asztfaltbetyárkodásra használt újabbkori testvéreik hamar bedugítanák a komptól elvezető „utat”, ahogy elakadnának a homokban. Mert klasszikus útnak nem nevezhető, a dagálytól függően hol szélesebb, hol keskenyebb homokos part szolgál közlekedésre.
Ezúttal sem a kényelem volt a legfőbb szempont, a terepjárónkba beszereltek még két ülést, hogy beférjünk mindannyian. Így aztán csomagoknak gyakorlatilag nemigen maradt hely, a tetőcsomagtartó nem engedélyezett. Sok mindenre nem volt szükség, 3 napra való ruha, élelem, valamint a sátrazáshoz való cuccok (elsődleges fontosságú, minden egyéb opcionális). A bérlés már előre le volt szervezve, csak aláírni kellett papírokat. Viszont, akárcsak a hajó esetében, itt is kaptunk egy hosszabb eligazítást. Egyrészt a szigeten történő közlekedéssel kapcsolatban, merre és mikor járhatunk, mire kell figyelni. Például a dagályra, lévén, hogy jórészt a parton folyik a közlekedés és óráról órára változik a közlekedésre használható terep szélessége. Eleve eltanácsoltak a tengervízben történő autózástól, korábban láttam néhány elrettentő képet pórul járt utazóktól. A szigetről elég gyakoriak a vízfolyások a tengerbe, ezek jó kis medreket vájnak maguknak, nem lehet ész nélkül tempózni, vagy igen hamar tele lesz az ember mindenféle zúzódásokkal. Legvégül pedig egy műszaki felvilágosítást a kezelő szervekről, itt leginkább a váltóra kell gondolni, aki már vezetett spéci terepes kütyüt, tudja, hogy miről lehetett szó, nekünk többieknek meg mindegy.
A szigetnek a jobb oldali része a legfrekventáltabb, itt járnak a legtöbben és elég sok túristabusz is van, ezek természetesen megfelelően felkészítve az extrém körülményekre. Nem tudom, hogy milyen lehet bent a lengéscsillapításuk, de ezek jártak a legnagyobb tempóban a parton.
Első nap végigmentünk a jobb oldali parton azon a hosszú egyenes szakaszon (mintegy 120 km a sziget hossza), a legfelső rész már nehezen autózható. A legészakibb részen, ahol megfordultunk, a tengervízben a sziklák természetes medencéket alakítottak ki, amelyekben apálykor bent reked a víz, dagálykor pedig automatikusan megtörténik a vízcsere. Eddig a pontig jönnek fel a tömegek is az egynapos befizethető kirándulásaik során. Egy rövid lábáztatás után mi is fordultunk vissza, mert a dagály elkezdte vészesen szűkíteni a mozgásteret és még vissza kellett érnünk nagyjából a sziget felső harmadáig, az ottani kemping volt az ünnepi szállásunk. A kempingbe nem lehet csak úgy besétálni, körbe van kerítve, egy hídon lehet bejutni, ahol a fahíd gerendái között is villanypásztor drótjai vannak kihúzva (a gyalogosoknak pedig külön ösvény kapuval, ami az áthaladás után magától csukódik), ezáltal védve a vendégeket a dingóktól. A legtöbb plakát és bárminemű információforrás ugyanis azzal van tele, hogyan óvjuk meg magunkat tőlük és milyen biztonságos távolságot tartsunk tőlük.
A kempingben még nyitva volt a bolt és még volt kész kaja is, úgyhogy Szenteste nem konzervből vacsoráztunk, hanem frissen sült Fish&Chips volt a menü és jófajta bort is be tudtunk szerezni hozzá. Sötétedés után a kemping személyzete (ki másnak lett volna rá lehetősége) egy kivilágított traktorral járt körbe és köszöntötte a vendégeket a kiskorúak legnagyobb örömére. Nem sokat időztek egy helyen és nem volt kedvünk utánuk rohangálni, így aztán csak a hangulat kedvéért egy olyan kép, amit már ott helyben törölnöm kellett volna, ha akkor visszanézem (és akkor talán készülhetett volna egy jobb is).
Az ünnepi vacsora után kimentünk a partra (csoportosan és hangosan, így aztán nem kellett tartani a dingóktól sem), de mivel nagyjából újhold volt, csak a sötétben gyönyörködhettünk (azért voltak fejlámpáink) és a hullámokat hallgathattuk. Meg egy izgalmas kísérletet végeztünk el, kibírjuk-e egy percig teljes csendben. Többszöri próbálkozás után végül összejött és nem is egy percig tartott, hanem háromig („csak az első öt perc a nehéz”). A lámpák le voltak kapcsolva és a teljes sötétben mindez egy örökkévalóságnak tűnt. Utána már a bolondozás is alább hagyott, úgyhogy visszasétáltunk. A recepció/bolt/étterem teraszán még elfilozofálgattunk kicsit a világ dolgain, de ideje volt nyugovóra térni.