Dinoszauruszok, mammutok, a nagyokat hívják így. Most két ilyenről lesz szó szaloncukor kapcsán. Az utóbbi években az egyik nagy név termékét vásároltam, az tetszik benne, hogy egy dobozban változatos csomagolásban és ízekben lehet kapni. Idén, az egy-egy és két-két darabos változatok mellett megjelent a három darab fajtánként is, ezzel már kihívás a közlekedés a doboz hosszúsága miatt. A kétdarabos változat viszont pont megfelelt, úgyhogy idén is annál maradtam.
A másik gyártónál nem láttam hasonló válogatást, ellenben a boltjukban az ember kedvére válogathat az ömlesztett változatokból. Viszont lehetőség van saját kezűleg is elkészíteni és annak az eredményét hazavinni. Két változatban volt meghirdetve, egyikben marcipántöltelékkel, a másikban zseléssel.
Apropó, zselés. Ez valamikor nagy kedvenc volt, főleg azokban az időkben, amikor még parittyakő keménységű cukrok – azok még igazi cukrok voltak, szó nem volt csoki(szerű) bevonatokról és lágy, puha töltelékről – voltak a hozzáférhetők. Megenni nem lehetett őket, olyan kemények voltak, évekig is simán eltartott. Valóságos felüdülés volt, amikor sikerült zseléset szerezni, ezek aztán el is fogytak az utolsó darabig. Mostanra viszont sikerült kinőni ezeket a cukros műizéket. Eljött az idő a saját változatok készítésére.

Ezek után érthető módon a marcipánosra jelentkeztem. A szükségállapotot közelítő helyzet ellenére a szervezők bevállalták, hogy megtartják, az eleve kis létszám miatt ez nem okozott gondot. A műhely is jó tágas, könnyen elfértünk. Szombat kora délután volt, rohanni sem kellett sem oda, sem vissza. Az ablakból kilátás nyílik a Parlament előtti térre, ahol éppen az utolsó símitásokat fejezték be a nagy karácsonyfán és első nap volt, hogy sötétedéskor kivilágították. Úgyhogy lehetett volna egy kellemes időtöltés. De mégsem lett maradéktalanul az.

A kötelező maszk érezhetően rontott az oldott hangulaton. Ilyenkor kötelező a kóstolás, mindig van kint valami sós is, valamint innivaló.

Nem egy étterem, hogy folyamatosan eszünk, de akkor is macerás kicsit, hogy le sem venni és enni is. A nagyobb csalódás a készítés volt. Nem egy marcipános tölteléket kellett készíteni, hanem meglévő ízesített marcipán volt az alap, amit egy formába gyömöszöltünk bele és utána csokiba mártottuk. Legalább gyúrhattunk volna bele egy kis alkoholt, vagy valamit bűvészkedni kicsit, ez így elég karcsúra sikeredett (a korábbi kurzusokhoz képest mindenképpen). Ezt ők is érezhették, így aztán a végén kaptunk egy kis tárlatvezetést az ugyanott levő múzeumban. A zselés ilyen szempontból kicsit tartalmasabb lett volna, a tölteléket össze kell állítani, meg kell főzni, fagyasztani.
Nagyobb sikerélményt nem okoz a bolti válogatás sem, pedig már többször nekifutottam a kóstolásnak (egyszerre csak egy-két darabot). Néhány ízt lecseréltek az előző évekhez képest a doboz tanulsága szerint, de vagy rosszul emlékszem, vagy idén jobban dominál bennük a cukor, kívül-belül. Még akad jó néhány a fán, van miből válogatni, ez már rég nem az a kategória, hogy megengedjük magunknak, hogy ne fogyjon el az utolsó darab is.

Összességében nézve, manuálisan szaloncukrot gyártani nem olyan egyszerű, pláne nagyobb tételben elég dinamikusan kell járjon az ember keze. Egyfelől jól ki kell találni a tölteléket, hogy bírja a szobában levő meleget, ne olvadjon, ne romoljon. Mindenképpen egy száraz, alkoholos változat a jó választás, a marcipán például jó alap ehhez. A csomagolás sem egyszerű, a papírt tekercsben lehet kapni, majd vagdosni éjjel nappal, előbb méretre, aztán a fehérnek a szélét cakkozni. Beletekerni a cuccot már egyszerű és a legvégén valamelyik Szamos-nagymama találmánya, az asztal lábára kötött madzag, amivel szépen be lehet fejezni és úgy fog kinézni, ahogy azt megszoktuk és szeretjük.