„Míg állni látszék az idő/ Bár a szekér halad.” Esetünkben ez inkább fordítva van, az idő halad, a szekér pedig többnyire csak áll valamelyik aktuális kátyúban, vagy legalábbis úgy látszik. Aztán időnként moccan egyet a rögös úton. Kezdetben úgy képzeltem, hogy meghatározott időszakonként be lehet számolni a haladásról, de nagyon hektikus az egész, néha történik valami látványos, bár inkább sokáig nem. Jó ideje a háttérben lassú erjedéssel (hogy stílusos legyek) azért történtek dolgok és láss csodát, egyszer csak szólt a telefon, hogy a főzőház berendezései már a sarkon várakoznak és be kéne engedni őket.
Eleve izgalmasnak ígérkezett, mindössze egy 102 cm széles nyílás áll rendelkezésre, ráadásul egy lépcsőfokot leküzdve lehet bejutni. Az látszott, hogy egy raklap befér az ajtón, de a főzőüst problémás lehet, mert noha két centivel kisebb átmérőjű, mivel mindenféle dolgok állnak ki belőle oldalt, valójában simán nem fog bemenni. Oldalra fordítva (több száz kiló egyébként) is csak akkor fér be talán, ha az alsó rész le van szerelve. Persze nem is úgy csomagolták, hiába kértem.
Egész nyáron volt idő gondolkozni, hogy betonozni egy feljárót az egy szem lépcsőfok legyűrésére, vagy a felújításból maradt fából eszkábálni egy rámpát. Végül az utóbbira esett a választás, egy délelőtt sikerült összerakni, jó széles és strapabíró lett. Próbáltunk felkészülni minden eshetőségre, szerencsére a szállító is jött, hozott magával embert és felszerelést, amire tapasztalatai szerint szükség lehet (béka, raklap, csavar kibehajtó). Hátsó emelőfalas autót kért a szállításhoz és valóban azzal is hozták. Igaz, a telepen nem hátulról pakolták fel a raklapokat, hanem oldalról. Az ő szemszögükből ez egyébként teljesen jogos hozzáállás volt, a legkönnyebben és leggyorsabban így lehetett felrakodni. De velük szemben nekünk nem volt targoncánk, csak egy béka. Abból is csak az előrelátásnak köszönhetően, mert bár azt is kértünk, a kocsin nem volt. A sofőr mondta is, hogy tudott volna hozni akár hármat is, mert van a telepen. A kocsi viszont nem a sajátja lehetett, mert a hátfal kezelése neki sem ment elsőre. De nyilván látott már ilyet, úgyhogy elég hamar belejött, meg aztán nem is volt túl sok gomb, amiket nyomogatni lehetett.
Számomra meglepetés volt, hogy a két kádat nem a megszokott raklapra tették, hanem egy-egy jóval nagyobbra, a három erjesztőt pedig egy akkorára, hogy némely autónak nincs akkora platója, mint ez. Első feladat, mindent levarázsolni az autóról, menjen tovább, aztán majd lesz valahogy. Elsőre az erjesztők kerültek le a platóról és be az udvarba. Ezáltal keletkezett fent egy csomó hely és volt lehetőség a másik két raklappal is addig manőverezni, amíg sikerült elfordítani őket 90 fokkal és onnan már ment minden simán. Bár az utolsónál kicsit centizni kellett, a béka már majdnem leért a támfal végén, de a főzőkád meg túllógott a raklapon és félő volt, hogy a leeresztésnél fennakad.
A sofőrtől végre megszabadultunk és az udvar közepén kezdődhetett a szétszerelés. A gépek alaposan becsomagolva, mindenféle fadarabokkal körbeékelve, alaposan lecsavarozva, időbe telt, mire mozdíthatóvá váltak. Az előrelátásnak köszönhetően volt egy kis raklapunk, az erjeszt őket arra fektetve viszonylag simán be tudtuk vinni (állva be sem fértek volna, erre nem is gondoltam, valahogy alacsonyabbaknak képzeltem őket, de így legalább nem játékszernek tűnnek). A már álló üvegfalak miatt kellett kicsit forgolódni, de végül mind bekerült a helyére. Csak arra kellett vigyázni, hogy melyik oldalára döntsük, mert ennek is szinte minden oldalán (bár hány oldala van egy hengernek?) kiáll valamilyen csonk.
Következett a nap fénypontja, a főzőkád. Addig-addig méricskéltük, ott a lehetőség, hogy azt mondtuk, próbáljuk meg álló helyzetében. Ha nem sikerül, még mindig elkezdhetjük leszedni az alját Egy raklapon betoltuk az ajtóig, majd bent az ajtóban addig forgattuk milliméterenként, míg a maradék részt már csak ba kellett tolni. Volna. Merthogy négy kereke van, de ezekből csak kettővel lehet irányt váltani, kettő pedig fix. De akkor már a nagyobbik fele bent volt, már csak erő kérdése volt, hogy beljebb emeljük. A szűrőkád aztán már pikk-pakk bekerült, én még a főzőkádat csodáltam, míg a többiek pillanatok alatt megborították oldalra, mint a disznót és mire észbe kaptam, már ismét a saját kerekein állt, de ezúttal már a falon belül.
Mondhatni, hogy jól alakultak a dolgok, semmi nem sérült, nem tört, a felmerülő problémák nem voltak olyan fajsúlyúak, amit ne lehetett volna leküzdeni, viszont megúsztunk egy bonyolultnak ígérkező szét- és összeszerelést. Sok megoldandó dolog van, mire beindulhatnak a gépek, de ezek most már helyben vannak és lassan el lehet gondolkodni egy (vagy több) próbafőzésen is.
Végezetül, bár nem tartozik szorosan a témához, de szépen keretbe fogja a történetet, álljon itt a bevezető idézethez tartozó utolsó pár sor is, de ezúttal a népi átköltészet verziójában (vajon a mai iskolások is „költenek” ilyeneket?):
„A kis szobába toppanék / Röpült felém a szék / S én bújtam be az ágy alá / Mint egy szuperszonikus gép”